Nehéz egy kifejezéssel leírni a Frederic Robinson zenéket. Nagyon megtörtek és glitchesek, mégis könnyedek és békések. Te magad hogyan definiálod a stílusod?

Nem hinném, hogy lenne olyan stílus amibe belepasszolok, de jól is érzem magam így. Amikor leülök zenét írni azért teszem, hogy a végeredmény valami olyan legyen, amit korábban nem hallottak még az emberek. Abban sem hiszek, hogy ezek a fajta stílusosztályozások szükségesek, az elektronikus zene hallgatók is elértek már arra a pontra, hogy stílusokon túl gondolkozzanak. Az is igaz persze, hogy a hallgatói tájékozódás és a keretek miatt még van funkciójuk, de mind a producereket, mind a hallgatókat részemről arra bíztatom, hogy felejtsék el a skatulyákat – az izgalmas hangzások úgyis a kereteken kívül születnek. Muszáj meghatároznom? Akkor elektronika. Az működik errefelé mindenre.

Az egyik korai megjelenésemre, a Mood Swingsre például azt írták, hogy “közel-kelet inspirálta glitch hop”. Bravúros, nekem sosem jutott volna eszembe ezeket a szavakat  együtt használni!

Svájcban tanulsz hangmérnöknek, ahova Németországból költöztél. Nem mondhatjuk, hogy az elektronikus zene központjában élsz. Miért mentél oda középsuli után, és miképp befolyásolja ez a távolság a munkádat?

Sosem voltam tagja semmilyen helyi zenei közösségnek. Sokminden nem történt ebből a szempontból ott sem, ahol Németországban laktam és tény, hogy itt Svájcban is hasonló a helyzet. A tanulmányaim miatt jöttem ide, és jó döntésnek bizonyult. Tudom, hogy az elektronikus zene hotspotjai merre vannak, és azt is, hogy arrafelé nyitottabbak rá az emberek. A legutóbbi három fellépésem három különböző országban volt, és egyikük sem Svájc. Talán majd el is költözöm innét, ha befejeztem a sulit, de az nem a zenei pályám miatt lesz. Egy picit sem érzem magam izoláltnak.

Szoros kapcsolatba kerültél a drum & bass legendának számító Blu Mar Tennel, az ő kiadójukon jelent meg a debütáló albumod is. D’n’b rajongó vagy magad is? Hogyan alakult ki ez a kapocs, és miként segítik a munkádat Chrisék?

Az elektronikus zenével annak idején a jungle-ön keresztül kerültem kapcsolatba. Lenyűgözött az energiája és a hangzás összetettsége. Sok korai zenémen érződik is ez a szerelem. Mostanra viszont rengetegféle zenét hallgatok, és az utóbbi időben a jungle eléggé háttérbe szorult. Nagy rajongója vagyok ugyanakkor az olyan innovatív dnb producereknek, mint pl. Stray és Dub Phizix.

A BMT srácok tavaly kerestek meg azzal az ötlettel, hogy kéne csinálnom egy albumot náluk. Nem kellett nagyon győzködniük persze! Egy lemez megírásának és kiadatásának a lehetősége nem mindenkinek adatik meg, pláne nem hozzájuk fogható nevek pártfogásával. Rengeteget segítettek ezen kívül az anyag megírásában is végig.

Csupán néhány kiadványod és remixed jelent meg az albumod előtt, és miután még csak 21 éves vagy, kijelenthetjük, hogy nem te vagy az az arc, aki nagyon sokat akarna várni az albumkiadással. Ez ellene megy a trendeknek. A terveid között szerepelt, hogy ilyen gyorsan megírd az első lemezed?

Otthoni hallgatásra írok zenét. Sok zenész számára ez alap, viszont itt a dance környékén jobb ezt kihangsúlyozni. Szerintem a zenei világom jobban leképezhető egy albummal, mintsem több kicsi kiadvánnyal. 12″-eseknél és remixeknél kisebb az alkotói szabadságod, egy albumnál jobban szabadjára engedheted magad. Remek élmény volt megírni ezt a lemezt, és alig várom, hogy nekikezdjek a következőnek!

A számaid nagyon komplexek és aprólékosak. Mennyi időbe telik megírni őket, és úgy általában hogyan néz ki egy kreatív folyamat, amikor Frederic Robinson leül zenét írni?

Az egyes trackek megírásával eltöltött idő változó, addig dolgozom mindegyiken, amíg nem érzem úgy, hogy készen lennének. Van, amikor két hét, és van, amikor hat. Maga a kreatív folyamat általában úgy indul, hogy elkezdek magamban dúdolni, fütyörészni. Dallamokat, harmóniákat vagy éppen ütemeket. El akarok jutni egy erős elképzelésig fejben, mielőtt leülök a gép elé. Imádom emellett a stúdióban való zeneírást is. Azt hiszem a folyamat ezen része sokakat untat, nekem viszont jó emlékeim vannak ezzel kapcsolatban. Szeretem a stúdióban csiszolni a számokat.

Mostanában az élő fellépéseidet is előtérbe helyezted, ami  mind inkább előtérbe kerülhet az albummegjelenés utáni hónapokban. Milyen eszközöket használsz ezeknél a műsoroknál, és milyen utazásra hívod a közönséged?

Nagyjából fél éve kezdtem el felépíteni az élő műsoraimat. A dj-zés sosem érdekelt, így maguk a fellépések sem. Az egyetemen viszont volt néhány olyan órám, ami segített egy egyedi élő műsor összeállításában. Maga az eszközlista annyira nem izgalmas, elég alap, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy előre felvett anyagok nélkül menjenek le a live-ok. Végig loopolok és sokat improvizálok, és ez nagy szabadságérzéssel tölt el. Fontos számomra, hogy látszódjon, igazán élvezem, amit csinálok. A laptoppal dolgozó dj-k az esetek nagy részében eléggé unottnak és izoláltnak tűnnek, és ez a közönségre is kihat. Én igyekszem annyi eszközt és kontrollert bevetni, amennyit csak lehet, mivel óriási különbség a zenét övező energiát élőben is látni a színpadon.

A személyes kedvencem a Laughing At Clouds című számod, és ahogy a róla szóló hozzászólásokat láttam, nem vagyok ezzel egyedül. Emlékszem, az egyik rádióműsorban azt mondták róla, hogy “ha ez nem ragaszt rögtön egy óriási mosolyt az arcodra, akkor valami nagy baj van veled!” Milyen visszajelzéseket kaptál róla?

Mindenképpen az eddigi legsikeresebb trackem, ami azért különös, mert nagyon régen írtam, és ha ma meghallgatom, rengeteg mindent máshogy oldanék meg benne. A Diffrent kiadós srácok egy limitált rózsaszín vinylen adták ki, ami még némi pluszt is adott a feelgood érzéséhez. Nemrég Ulrich Schnausszal játszottam a Royal Albert Hallban, és a koncert után valaki odajött hozzám és aláíratta velem a lemezt. Ez volt az első ilyen alkalom, borzasztóan örültem neki – ahogy a Laughing At Clouds volt az első 12″-es kiadványom is, amihez persze sok szép emlék fűz.