Ha csak a leírt programot nézzük, a Volt fesztivál szombati napja talán a 2010-es fesztiválszezon összes zenei eseményének legerősebbjei közé tartozik. Ráadásul azt se kell mondanunk, hogy csak az elektronikus vagy csak a gitárzene kedvelőinek kedvezett volna: a Soulfly vagy az Isten Háta Mögött révén súlyos riffek ugyanúgy elárasztották az este beköszöntével egyre nagyobb tömeggel küzdő helyszínt, mint ahogy volt beatbox (Dub FX) vagy drum and bass (Shy FX) is. Nem is beszélve arról, hogy az a szombat jelentette a magyar rocktörténelem egyik klasszikusának, a Kispál és a Borznak egyik utolsó fellépését, melyet egy felejthetetlennek ígérkező, éjfélbe nyúló Massive Attack követett – utóbbi valóban felejthetetlenre sikeredett, de nem csak a koncert minősége miatt.

Kellemesen hűvös roséfröccsökkkel felfegyverkezve indultunk útnak a szokásos becsekkolás után, hogy szemügyre vegyük, miképpen is néz ki egy Isten Háta Mögött koncert. Utoljára a Rosenkreutz kémiai menyegzője lemezük kapcsán kerültem minimális kapcsolatba a nagyon furfangos rockzenét toló társulással, igaz, akkor is többet olvastam a róluk a Metal Hammer hasábjain, mint hallgattam volna a hazai zenei életben meglepően innovatív lemezt. Emlékeim szerint ezzel az innovativitással a hazai kritika is küzdött rendesen , hiszen az olyan, azóta híressé vált sorok, mint a “szemhéj alatt marad a só, közelítő távolító” ugyanannyi rajongót szereztek, mint amennyi embert taszítottak. Pedig az IHM is csupán annak az egykorú, nemzetközi vonulatnak a hazai lenyomata volt, mely számára már ugyanannyira kedves a Voivod és a Radiohead. Az elmúlt évek szép sikereinek ellenére meglepően kevesen lézengtek a szerintem egyáltalán nem korai, késő délutáni időpontban a Converse Arénában, és a jelenlévők nagy része sem tűnt éppenséggel hardcore rajongónak. A zenekarnak ez viszont nem úgy tűnt, hogy kedvét szegte volna: Pálinkás Tamás énekes-gitáros fura, Achmed-szerű fejkendőjében igazi energiabombaként tolta végig azt a pár számot, amit végignéztünk. A viszonylag hamar elhangzott Közelítő távolító után azonban meguntam, hogy alig értek valamit az énekből, és a hangulat sem éppen epikus, egyébként is kezdődött az Argentína-Németország negyeddöntő, úgyhogy kiütéssel nyert a foci a rockzenével szemben.

Az első német gól után szétszéledve kóvályogtunk erre-arra a fesztiválon, én ellamentáltam két csajjal arról, hogy vajon hol lehet macifröccsöt kapni, a merchpultnál kiderült, hogy bár Prodigy pólóból van hatféle 50-től 120 kilós emberig minden méretben, a Massive Attack csak női M-es pólókat hozott. Így kissé letörve tértem vissza a Converse sátorába, ahol az IHM szellőssége után meglepő teltház fogadott, és a népsűrűség az Akkezdet Phiai koncert alatt egyre komolyabbá vált. Ez persze sejthető is lett volna: az Akkezdet bölcsészfüllel is elképesztően színvonalas szövegei, a magyar hiphopra egy időben jellemző álgettózással leszámoló kiállása és érezhető Wu-Tang Clan-tisztelete mind kézzelfogható része Újonc és Saiid karizmájának.

Akkezdet Phiai

Így amikor mindenféle sallang nélkül belefogtak az első album nyitószámába, a már legendásnak mondható Akkezdetbe, történt valami a sátorban: mindenki tudta, hogy abszolút jó helyen van. Nincs szívem azt mondani, hogy hatásvadász módon érték el ezt, de a tény az tény: nem biztak semmit a véletlenre a fiúk a setlist összeállításakor. Az Akkezdet után a Zenebuddhizmus és a Nyugat 100 egyaránt elhangzott. Előbbinél az egész, már a sátron kívül is álló közönség üvöltötte a szöveget, utóbbi viszont a legnagyszerűbb pillanata volt a koncertnek, ahogy Újonc, Závada Pál író fia, tisztelgett a nyugatosok előtt. Persze a Mivel játszol alatt se maradt kussban senki, inkább feltette a kérdést: “A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene, ja kérdés, hogy átérzed-e?”. Lehetne kritizálni őket, hogy kockázatmentes koncertet adtak, aki viszont élőben ott volt, egészen biztosan azt mondaná inkább, hogy esszenciális élményt vihetett haza. Még úgy is, hogy az IHM nehezen érthető énektémái után ezúttal DJ Frequent ténykedését kellett keresgélni a gyatra hangosítás miatt. Ötös.

Az Akkezdetet egyedül néztem végig, így oizysékat már a Soulfly gyomrozó groovejai közben találtam meg a Nagyszínpad előtt. Rég volt már, hogy én hosszú hajjal és csuklószorítóban parádéztam volna egy metalkoncerten, ezért erről én keveset beszélnék. Amit láttam az elejéből és végéből, az egyébként egész jó volt: Max Cavalera brazilos felfogású thrash metalja mindig is szimpatikusnak tűnt (sokkal inkább, mint a Manowarhoz vagy Carpathian Foresthoz hasonló “true” majomkodások), így azért nálam is bemozdult valami a Seek ‘n’ Strike-ot vagy a Back To The Primitive-et hallgatva. Csak azt sajnálom, hogy a középrészt nem hallgattam meg, így azt se tudom, eljátszották-e a number one Soulfly számomat, a Flyhigh-t.

A különböző helyszínek közötti kószálás során sikerült spottolni a Nemjucit is egy fél szám erejéig, ahol Németh Jucit elsőre alig ismertem meg, olyan Juliette Lewisos vehemenciával és szétcsapottsággal ténykedett az MR2 színpadán, sőt, lehet, hogy éppen a művésznő egyik Licks-korszakos számát játszották. Innen sajnos hamar tovább kellett állnom, és a Kispál és a Borz koncertjéig semmi említésre méltó nem történt. Azalatt viszont annál is inkább, sőt, már a beállás során érdekes volt, hogy miközben teljes erőből próbáltak egy számot Lovasiék, a hangosítók lekeverték őket, csak a kontrollt hagyva. Így viszont kétperces pantomim vette kezdetét, amit szerintem már sokan a koncert részének gondoltak – volt egy kis Blikkes botrányszag a levegőben, de hamar elillant.

Lovasi már ekkor érezhetően elemében volt, és az előadás során nekem úgy tűnt, van benne egy jó adag felszabadultság azáltal, hogy végre lezárhatja ezt a több éve kuszálódó történetet, amely érezhetően a fejére nőtt. Nyilván történelmi tény, hogy 15-től 40 éves korig mindenkinek jelent valamit a Kispál és a Borz, ami bár egy egyszerű alternatív zenekarnak indult a rendszerváltás kisfröccsözős ködében, napjainkra a magyar nép egyik túlburjánzó, reklámzenésítésig fajuló ikonja lett. Ez utóbbi nem volt benne abban a szombat estében, az viszont egyértelműen igen, hogy napjaink leguniverzálisabb és legtöbb slágerrel bíró zenekara állt akkor a Nagyszínpadon.

Hihetetlen dolgok maradtak ki: Házibuli Debrecenben, 0 óra 2 perc, Forradalmár, meg még nyilván fel lehetne sorolni az életmű 80%-át, mert azok egytől egyig szórakoztató, partiképes dalok, amelyekre akarva-akaratlanul mindenki bebaszott legalább egyszer. Emlékeim szerint a Kapcsolj le mindenttel kezdtek, volt aztán Ha ez a vég, Presszó rock, Nem fáj, a vége felé pedig előkerültek a kötelező körök a Ha az életbennel és a Húsvágó hídverővel. Lovasi közben állandóan szövegelt: megkérte Orbán Viktort, hogy ugyan törölje már el a nulladik óra intézményét, mert utál korán kelni, a szarvasbogarak életére is kitért – leállíthatatlan. Persze azért a többieket se kell félteni: az egyik számba Dió belejátszotta a Europe Final Countdownjának szintitémáját, egy másik szám során pedig hirtelen átváltottak a Smells Like Teen Spirit és egy Jean Michel Jarre szám ötvözetére. Összeségében ez egy erős négyes koncert volt, soha rosszabb búcsúzást.

A Kispál után érte el a fesztre begyűlt tömeg az elviselhetetlen szintet, én legalábbis elindultam összefutni egy haverommal, de a Nagyszínpadon előtt felszabadult téren túl egyszerűen nem sikerült jutnom. A Voltra utazásunk legkomolyabb mozgatórugója következett eztán, így kissé zavaró volt a Massive Attack félórás csúszása, amíg összerakták azt a LED-falat, amelyen a koncert alatt a háttérben mindenféle brutális számok (az iraki háború eddigi költségei, eddigi halottak száma és hasonlók) és olykor Sztálin– és Lenin-idézetek futottak.

A 100th Window óta összeálló kontextus tehát megvolt: a Massive Attack néma politizálása éppen az elviselhető szinten belül marad, és nem vált a zene rovására. Viszont a show az show maradt. A számokra nem lehetett panasz: sorban jöttek a már beérett és a jövendő klasszikusok, nem feltétlenül sorrendben: Risingson, Babel, Future Proof, Psyche, Angel, Safe From Harm, Teardrop, Girl I Love You, és zárásul az Inertia Creeps. Voltak időszakok, amikor 3D és Daddy G eltűntek a színpadról, átadva a teret két kedves, régi ismerősnek. Martina Topley-Bird a Babel során alakított nagyot, határozottan beindította dolgokat ez a tempós track a Heligolandről, de a teljesen újraértelmezett Teardrop is örök élmény marad. A másik vendég a jó öreg Horace Andy volt, aki rezzenéstelen arccal énekelte el a libabőröztető Angelt – valahol itt éreztem, hogy akármi történik ezen a koncerten, már nem lehet tízcsillagosnál gyengébb. Sajnos éppen akármi történt: az elképesztően mantraszerű és katartikus Inertia Creeps után váratlanul mindenki eltűnt a kivilágított színpadról, és a meglepett közönség ugyan csak némi késlekedéssel, de határozottan követelte a ráadást. Sajnos sikertelenül, amelynek oka már ismert. Habár a koncert így is zseniális volt, a végét, azt tudnám feledni, mert például ki tudja, mikor hallhatom még az Unfinished Sympathy-t. Négyötöd.

Martina Topley-Bird a Massive Attack koncerten

Dub FX-re némi késéssel értünk oda, és talán a körülmények miatt is, de távol állt a produkció a meggyőző szinttől. Szerintem egyértelműen kiderült, hogy ez is olyasvalami, mint a Die Antwoord: ha működik, csak az eredeti kontextusában teszi. Az alapból kétfős formációt kiegészítő harmadik mc fellépése sem húzta fel jelentősen a színvonalat, és nem mondhatni, hogy még a lábamban volt a bugi, így a hajnalkettő már kifelé haladva talált minket, némi hiányérzettel, de jó adag katarzis-utóízzel a szánkban.

Széljegyzet (oizys mondja)

Előzetesen csak mellékesen számoltam a Soulfly koncerttel, visszagondolva viszont a legpozitívabb élmény volt az egész szombati napból. Max Calavera azon metál fazonok egyike, akik soha nem fognak meghalni. Tuti, hogy százötven évesen is úgy fog végigtekerni egy Back to the Primitive-et, mint ahogy azt július 3-án hallhattuk. A számok között egy perc megállás nem volt, maximum mikor rendelt a közönségtől egy circle pitet vagy wall of death-t (utóbbinál szigorúan néztek a szekusok is). Úgy 45 perc folyamatos bólogatás, léggitározás és ugrálás után hiába próbáltunk némi ücsörgésben pihenést keresni, egyszer csak megszólalt a Territory, amikor nagyot néztünk, és ami persze ismét megkívánta a felpattanást. Akármilyen intenzív is volt ezen a bulin a nézőtér (amúgy nem annyira), tuti, hogy a banda lenyomott mindenkit: pörögtek, zúztak, egy pillanatig nem pihentek, és a napsütéses koraestében egy ízig-vérig brazil metál bulit kanyarítottak. Ezen a szombaton ezért érte meg a Voltra menni.

A cikkben szereplő fotókért (az Akkezdet Phiai-t kivéve) köszönet Jelen Fruzsinának!