Baráti “örömzenélésnek” indult a Shrinebuilder, ahol a poszt-doom színtér nagyjai pakolták össze az ötleteiket, aztán lett album és lett turné is. Ahogyan a beállást követően minden átvezetés nélkül színpadra léptek, és belekezdtek a földbe döngölő muzsikába, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy itt négy nagyon különböző egyéniség kovácsolódik össze a zene által a koncert idejére. Scott “Wino” Weinrich, akit a Saint Vitusból vagy a Spirit Caravanből ismerhetünk, igazi sztóner-rokker sztár, hosszú hajjal, fekete bőrben és tetkókkal jelent meg, a Neurosis-alapító Scott Kelly mester a másik oldalon a lefojtott düh és tomboló harag fortyogó tégelye volt. Középen azonban az Omból és a Sleepből ismert Al Cisneros, valamint a dobos, a Melvins-es Dale Crover úgy néztek ki, mint két külvárosi családapa a garázsból. Egyszóval nem adtak a látszatra. Mindenki önmagát hozta, látványban és hangzásban is.

Biztosan minden rajongó megkapta a kedvenc dalát, a Shrinebuilder tavalyi, bemutatkozó albuma ugyanis egy ötszámos, alig negyven perces (egyébként a projekt nevével megegyező) anyag, amit egy az egyben le kellett nyomni, nem volt mese. Szó nélkül kezdtek bele a Pyramid of the Moonba, amely hatalmas erővel dörrent meg a Dürer Kert nagyszínpadán. Rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy élőben sokkal elementárisabb, magával ragadóbb ez a zene, mint az albumon, pedig úgy is meggyőzőnek éreztem. Gyakorlatilag az első perctől révületbe estem, és megbabonázott kígyóként kúsztam fel a hangjegytéglákból épülő szentély falára, elsősorban Al Cisnerosnak hála, aki monoton, már-már szakrális énektémáival és lehengerlő basszusjátékával a hallgatóságot féltérdre kényszerítette. Szeretem őt a Sleepben is és még inkább az Omban, de itt a meditatív témák mellé olyan erő társul, amely új dimenzióba emeli hangját és pszichedelikus sámánénekké formálja.

Shrinebuilder – Science of Anger @ Dürer Kert

Apropó ének: mind a négy zenész énekelt az este folyamán. Abszolút egyéni, védjegy-témákat hozott az egymásnak gitárszólókban is felelgető karcos, de dallamosabb hangú Wino és a morgó, üvöltő Kelly. A kisugárzásában egy azték papot idéző Cisnerosról már esett szó, a dobos Crover pedig az este feldolgozásdalában, a Creedence Clearwater Revival-féle Effigy-ben villantotta meg tiszta dallamait. Ahogyan sorjáztak a dalok, úgy éreztem, mintha egyszerre szólna a fülemben, fejemben, de még a gyomromban is az Om, a Neurosis, a Melvins és a Saint Vitus, miközben a monumentális hangmassza mégis összeállt valami újjá, valami egységessé és zseniálissá. Azt hiszem, erre lehet azt mondani, hogy szinergia. A hangerőre egyébként nem lehet panasz, még órákig nem hallottam semmit, miután kijöttem a koncertről.

Nekem a zárlatig kellett várnom a nagy kedvenc Solar Benedectionre, melynek első perceiben Scott Kelly igazán megmutathatja dühös és sötét arcát, a pusztítást, ami mégis épít, amiből ez a sokat szenvedett ember felépíti saját magát. Nehéz szavakat találni az érzésre, ami akkor a sok elégedett, egy ritmusra mozduló ember között megragadott. A templom valóban felépült, és mi, a szédült, delíriumban ringatózó hívek pedig áhítattal meghajoltunk a nagyság előtt. A dal közepén úgy rántottak meg deréktájon, hogy majd eltörtem, aztán dolguk végeztével hátat fordítottak, és ahogyan az utolsó hangok elúsztak a budapesti éjszakába, letörölhetetlen mosoly ült az arcomra. Közben pedig négy szétizzadt, szuszogó, negyvenes fickó mászott le a színpadról, Kelly elnyomott talán egy köszönömöt, se ráadás, se jópofizás. Ez így volt jó, ahogy volt.