Mérhetetlenül átszellemült, de a pszichedélia innenső partjával inkább jóban lévő pillanatokat prezentál nekünk a chicagoi Speck Mountain, illetve a los angelesi énekesnő, Mia Doi Todd. S míg előbbi elektronikusan vibráló sóval, kellemesen bódító gitárörvényléssel fűszerezi utunkat, utóbbi a lehető legkevesebb és minél természetesebb eszközzel igyekszik elérni, hogy lássuk a nappal feljövő hold horizont alól kibukó alakját.
Nem vagyok különösebben jó véleménnyel a két tárgyalt előadó által képviselt, indie hatásokkal kacérkodó folkzenéről – nem is tudom, mikor hallottam utoljára egy igazán jó anyagot, amit mondjuk nem Devandra Banhart adott ki. Eleve, aminek köze van a singer-songwriter kategóriához, eléggé kétpólusú a befogadás szempontjából. Vagy rá tudsz feküdni az érzésre, és akkor bele tudod élni magad az alkotó munkájába; vagy nemes egyszerűséggel elunod egy idő után. Ezekkel a közhelyszerű, de valós problémákkal kellett megküzdenie a Speck Mountain triójának, illetve Mia Doi Toddnak.
A chicagoi, fejre tipikus művészeti főiskolásoknak tűnő Speck Mountain szépnevű tagjai (Marie-Claire Balaban, Karl Briedrick és Kate Walsh) viszik talán véghez sikeresebben transzcendentális és misztikus közötti hangulatmederben folyó küldetésüket. Ritkán foglalkozom borítókkal, de ez megfogott – szépen kiegészíti a zenét, letisztult és egyszerű, mindazonáltal emlékeztet arra, hogy az emberközelinek nem nagyon mondható dalok hallgatása közben ne felejtsük el, hogy ami jár a fülünkben, az nem csak valami természeti képződmény, hanem emberi gyártmány.
A Speck Mountain hármasa valójában hibernált space-rock zenészek jégbefagyott ötleteiből táplálkozik; de ezek az ötletek míg eljutnak a hangszerek, a húrokig, a billentyűkig mérhetetlenül elálmosodnak. Talán ez a legnagyobb erénye és a legnagyobb problémája egyszerre a Summer Above-nak: egyrészt rendkívül fárasztó – vasárnap késő délutánok erre fordulnak át estébe -, szinte képtelenség jelentős energiavesztés nélkül túljutni rajta. Másrészt viszont nem tagadom, gyönyörű, utaztató, túlérett rózsák módjára kibontott témákkal dolgozik a chicagoi hármas. Debütalbumnak roppant ígéretes. (Háromnegyed.)
Naturalizmus, lényegretörő és erős gitárakkordok és markáns jelenlét: ez jellemzi Mia Doi Todd Gea című lemezét. A hölgy számomra kezdetben cseppet sem volt ismerősebb az előző triónál, de némi utánajárás után kellett rájönnöm, hogy a harmincadik életévén már jóval túl járó művésznő dolgozott már együtt Saul Williams-szel, a Prefuse 73-mal és a Missionnel is, amiből jól érezhető, hogy nincsen gondja a stílusok ezerszínű spektrumával. Ezeket a hatásokat mindenesetre alig érezni a Gea című albumán – ahhoz túlságosan öntörvényű lemez.
Nem tudok igazán jobb jelzőt találni a Gea esetében, mint hogy ez egy akusztikus dalcsokor – azt hiszem, felesleges féligazság-szerűen erőltetnem más stílusokhoz való hasonlítgatást, mivel ennél jobban nem lehet leírni, amit kicsit több, mint 48 percben kapunk. Néha megszólal egy kevés vonós, egy kis mellékes hangszermaradék a háttérben, csak hogy ne legyünk annyira kettesben – kétszemélyes dalok ezek, azért. Távolról sem olyan szórakoztatóak, mint Devandra Banhart, vagy az Iron & Wine költeményei, de a Gea szerintem nem is törekszik erre. Csak az a vágy lebeg a pendülő hangok között, hogy megnyugodjon a lélek, kisimuljanak a vízszintek, a szemekre homályos álomfoltok vetüljenek. Ez pedig nem Mia Doi Toddon múlik. (Hármas.)
Linkek: