Nehéz a Global Underground-dal itthon foglalkozni: újabban bizonyos érdekeltségű körökben óriási divatnak számít fikázni az epizódokat, annak ellenére is, hogy az utolsó három-négy darab túltesz mindenen az elmúlt hat év választékát illetően. Persze nem vitás, hogy a széria egy ideje már elvesztette az uralkodó pozícióját a progresszív tánczenék globális tánctermében, de jelenleg – vagy talán pont emiatt – csak ők mernek új dolgokkal kísérletezni, és egyelőre, ha csak kicsiben is, de egyfajta második progresszív hullám (ezt most a mentalitásra kell érteni) fültanúi lehetünk. Akármennyire utálni kell a Deep Dish-t, Dubfire mégis egy zseniális taipei-i duplával jelentkezett tavasszal, és Adam Freeland is megtette a magáét a mexikóvárosi nu rave / leftfield / minimal bombájával. A sort a harmincharmadik kiadással Rio de Janeiró-ban a Layo & Bushwacka! folytathatta volna, akikről köztudott, hogy szenzációs dj-k, és ráadásul öt év után ez az első mixlemezük.
A feltételes mód azonban nem véletlenül van ott az utolsó mondatban. Sajnos ezúttal nem jött be a papírforma, ami az elkövetők ismeretében óriási csalódással jár. London legjobb dj formációja korszakalkotó dolgokat vitt véghez egykoron, és még manapság is képesek több ezer embert seperc alatt táncra perdíteni, mindazonáltal a Rio de Janeiróban rögzített kétlemezes szettjük erre nem képes. Illetve, ha kellő mennyiségű ital elfogyasztása után egy-egy dal be is indítja a lábainkat, biztosan követi azt további kettő-három, amik után újfent elbizonytalanodunk.
Matthew “Bushwacka!” Benjamin és Layo Paskin
Az első lemez szerencsére még egészen rendben van, és a rajta található hanganyagok tulajdonképpen megmentik a kiadványt. Layóék követték a 2002-es All Night Long koncepcióját, és ismét egy retrospektív, valamint egy aktuális mixet raktak össze. Az előbbit hallhatjuk az első részben, vagyis huszonhat örökzöld house kiadványt a nyolcvanas évek végétől kezdve a következő évtized elejéig. A gyűjtemény értéke felbecsülhetetlen, maga a tálalás viszont nem túl ízléses. Sokszor olyan érzésem van, mintha a Layo & Bushwacka! fel akarna vágni azzal, hogy időben milyen elképesztő messzeségekig visszanyúló bakelitkollekciójuk van, ugyanakkor szerintem nem történt volna semmi, ha pár nagy klasszikust lehagytak volna, és pár kevésbé ismert felvétellel az egész hetvenvalahány percet egységgé kovácsolták volna. Különösebb íve, felépítése, utaztatása ugyanis így nincs a szettnek: ott indulunk, ahol abba is hagyjuk – vagy kezekkel a magasban és sikítozva, vagy fejleszegve és lassan bólogatva. Ettől független persze mindenképp díjazandó, hogy többek közt egy korongon vonul fel Donald Mattern (aka Ellis D és Junior Vasquez), Danny Tenaglia, Marshall Jefferson, Kym Mazelle, Francois K, Eddie Flashin Fowlkes, KC Flightt, a Fingers Inc., Cajmere (aka Green Velvet), Kenny Larkin és Richie Hawtin, mert még utólag visszaolvasva is összeszarom magamat ettől a felsorolástól, de hát még akkor mennyire boldog lettem volna, ha mindezt egy jobban átgondolt kontextusban tárták volna elém Layóék.
A második korongon viszont már az Isten sem segít. Nem ájultunk el a srácok nyári, siófoki minimaltechno bulijától sem, és ez a performansz is rettenetesen gyenge. Számomra továbbra sem pozitívum, hogy mindketten hátat fordítottak a breakbeates múltjuknak, és helyette ezt a rendkívül felkapott stílust nyomatják most folyamatosan. Be kell ugyanis látni: ők ebben nem valami jók, de nem is kellene próbálkozniuk. 
Sokkal jobban örültem volna valami hagyományosabb dolognak némi ütemtöréssel, zakatolással és egy rakás szexi vokállal, e helyett viszont csak unalmas prüntyögés megy nyolcvan percen keresztül. A titkos bootlegekből is csak egyet hallani (Jesus Love You – After The Love vs. Layo & Bushwacka! – Ashes Remain), pedig mennyi van nekik ezekből! Elég csak a Depeche Mode Enjoy The Silence-ére gondolni, ami szerencsére nyáron elhangzott. A sztárfelhozatal viszont itt sem szerény: Tiga, Pier Bucci, Richie Hawtin, Adam Beyer, Henrik Schwarz, Martin Buttrich és Larry Heard a húzónevek, amik mellett van egy-két újdonság is a mixelőktől (a Long Distance című vadonatúj felvétel nem is rossz), de egyébként végig ugyanaz az érzés kerget, ami az első korong alatt is: sok a jó név, van is pár jó trekk, de az összhatás nagyon gyenge.
GU33: Rio interjú a Layo & Bushwacka!-val
Pedig nem lett volna nehéz valami brilliánsat produkálni, hiszen minden adott volt: Rio de Janeiro (köztudottan a Layo & Bushwacka! kedvenc városa), több tucat beszerezhetetlen bakelit, és egy halom mostani sláger. Nem is igazán értem, hogy miért nem sikerült, a borítóról meg jobb, ha nem is beszélünk. Hármas alá.
Linkek: