Alison Goldfrapp különös bohóc – álarcot visel még az álarc alatt is, bár a második réteg emberközelibbnek és barátságosabbnak tűnik. A vibráló, szexuális elektronikával terhelt lemezek és remixek után a Goldfrapp párosa gondolt egyet, és megcsavarta a témát: a testhezálló lila posztdomina-ruci és a pávakosztüm után Alison felpróbálja az aszexuális erdei harlekin szerepét. Így lesz valakiből popdíva? Hát így, de azért egy Seventh Tree is kellhet hozzá.
Valahogy sosem volt ennyire egyértelmű, mint a Seventh Tree percei során, hogy Alison Goldfrapp egy mainstream popénekesnő. Ugyanolyan, mint Madonna, amikor egy jó adag Massive Attack-hangulattal a vérében összestúdiózott egy Ray of Light-ot, vagy Kylie Minogue, mikor megírta karrierje és a ’90-es évek egyik legjobb számát Dave Seamannel, a Confide In Me-t. Na, ilyenkor jön rá az ember arra, hogy alapvetően mindenki, akinek most már csak bugyit érdemes dobálni a színpadra, egyszer volt kreatív dalszerző is. Attól függetlenül, hogy ezekben a teljesítményekben mennyi része van az érintett producereknek, mégis, a munka javarésze alapján kijelenthető: utóbbi két hölgy már bebetonozta magát a mainstream popzene (vigyázat, szitokszó!) ikonikus alkotói közé.
Will Gregory és társa azonban más irányból érkeztek popzenét menteni 2008-ban. Trip-hop gyökerek, minimalisztikus elektro-törekvések Miss Goldfrapp hangjára hangszerelve, mélytengeri búvárzeneként is tökéletesen alkalmazható, változatos és jóízűen remixelhető témákkal. Ennek ellenére egészen idáig nem voltam oda a lemezeikért, talán a túlságosan is egyértelmű struktúrák miatt. Meghallgatsz három számot egy Goldfrapp albumról, és az egészet ismered jószerével. A probléma a Seventh Tree esetében is áll – egyértelmű, kanyarmentes anyag. A szerzőpáros vélhetőleg nem teng túl ötletektől stúdiózáskor; ami a mi szerencsénk, hogy legalább koncepciók kifundálásában és saját stílusuk ismeretében elismerésre méltóak.
Léggömbökkel játszó bohócok, erdők és tündérek – ha ez a giccs, akkor a Seventh Tree a megszelídített giccs. Alison szinte nem is énekel az albumot nyitó Clownsban, csak mormol valamit, ami éppúgy lehet az elme asszociatív, önmagát másokkal összemosó játéka, mint egy szép, kibontatlan metafora. Nem történik semmi az erdőben, csak fekszünk, a szavak belemosódnak a völgyekbe, nyelvünkre tűlevél ragad – az eddigi leghalkabb témák a Goldfrapp történetében, mégis ezek azok, amelyek a legérthetőbbek. Mindenki számára. Csak menjen le a nap, vagy húzódjon a lombkoronák takarásába.
Hogy miért fogok én erre négyötödöt adni? Mert ez a popzenei zsánerképem tökéletes lenyomata. Persze, már köze sincs semmi undergroundhoz, még azt se mondanám, hogy minden számot imádok róla. De a Seventh Tree koncepciója, dallamvilága, hangulata nemcsak megfogott (ettől még objektív szemszögből lehetne szörnyű a végeredmény), de azt érzem, hogy ez direkte lett ilyenre megkomponálva. Annyira hibátlanul passzolnak a kirakós darabkái, annyira érezhető, hogy ez a negyvenegynéhány perc így teljes, hogy meg kell hajolnom a Goldfrapp előtt. Egyszerre csöndes, mégis barokkos remekmű. Szóval akkor négyötöd.
Goldfrapp – Clowns
Linkek: