Az az érzésem, hogy a végletek országa vagyunk, bár a fene tudja, lehet, hogy nem csak mi. Először sír a szánk, hogy nálunk minden az underground skarlát betűjével van felcímkézve, és hát még jó, hogy az átlagember a közelébe se megy a jó magyar zenének, mert az biztos valami szar, elvont dolog. Aztán lassan megértjük, hogy van jó magyar zene, ami simán elmegy popnak, és máris ott találjuk magunkat, hogy még a noisecore screamo death doom is jó lesz popnak, csak észrevegyék már, hogy van. Ismeretlenségből információs zűrzavarba és tovább.
Magát a folyamatot, azt hiszem, nem kell agyonmagyarázni, nagyjából benne van minden a bevezetőben írt zanzásított verzióban. A kronológia szerint a most nagyjából abban a magasságban van, hogy el lehet fogadni rádiózenének és popnak olyasmit is, amiben intelligencia van, amiben egyszerre szerepel gitár és elektronika, vagy épp az énekes azt mondja, hogy tangens kotangens ahelyett, hogy mindig szeretni foglak bébi, sállálá. Itt lehet hozzáfűzni az utóbbi egy-másfél éves mantrát, hogy hát új Petőfi, a nép szemének felnyitása, egy csatorna, ami játszik nem közkeletűen popnak nevezett zenét, és wow. Eddig a pontig sok cikkben, okfejtésben, megmondásban eljutottak már sokan; van, aki szerint nem kell ez a népnek (ők az ORTT), és van, aki szerint ez a megváltás (ők általában a Petőfi-hallgatók). A dolog ott kezd egy új fordulatot venni, amikor ennek a mondatnak a végére kitesszük a pontot, és megnézzük, mi van utána.
Az utóbbi mondjuk, hogy egy évben többé-kevésbé megszoktuk, hogy van már olyan rádió, ahol lehet nem teljesen kommerciális, tízéves slágereket is futtatni, ráadásul az egyik ilyen országos sugárzású, úgyhogy lehet gyártani magyar alternatív zenét a rádiónak, megéri, talán most lesz piac, jöttek is az új albumok (részben a PANKKK programnak is köszönhetően), és ez jó. Viszont ezzel párhuzamosan mintha elindult volna egy olyan tendencia is, hogy mivel időközben elég sok támadás érte a Petőfit, és muszáj volt egy kicsit bepucsítani a nyomásnak (no offence, tömegek kiszolgálásról beszélünk, a legegyértelműbb lépés), azt a rakás legyártott, nagyon vagy kevéssé alternatív zenét meg el kell adni valahogy, ráadásul, ha lehet, jó lenne benyomni még egy-egy kereskedelmi rádióba is, masszívan képbe került a bullshiting.
És akkor Péer Panni előveszi a külker főiskolán felszedett végtelenül professzionális marketing tudását, és megírja a zenekar borító inline-jára meg a sajtóanyagba, hogy ez bizony az új magyar pop, kérem szépen. Aztán büszkén hátradől, még egyszer megnézi, hogyan csillog a fényben a vért hányó fiatalemberes cover design, rajta a black metalos typo, és elégedetten bólint, hogy akkor ezzel meg is volnánk. Most már csak az kell, hogy a rádió és sajtó illetékesei elolvassák, hogy ez ilyen black metal pop, hümmentsenek, hogy hát igen, tartani kell a tempót, veszettül fejlődik ez a világ, aztán mehet is a következő számnak, a United után és a félórás hírek előtt.
A hasonló próbálkozások nagyobb számú megjelenése verte ki annyira a biztosítékot, hogy le kell már írni, hogy le legyen írva: kell a francnak a popzene; nem kell, hogy pop legyen, csak jó legyen! Nekem légyszi ne akarja senki megmagyarázni a dubstepről, hogy az újhullámos elektropop, mert nem az, mint ahogy a hardcore metal sem torzított hangszerelésű indie, vagy egy torokénekes sem az a tipikus rádióbarát világzene. Ez alternatív, és nem úgy alternatív, ahogy egy alter rock banda, hanem olyan kategorikus értelemben, mint hogy ezek az alternatívák a mainstream popra, és ezen belül lehet ez súlyos elektronika vagy döngölő gitárzene is, csak ezt az “elnevezzük popnak, mert úgy majd jobban fogy” dolgot hagyjuk már, please.
Ne azért hallgassanak többen alternatív zenét, mert megpróbáljuk elhitetni a magyarokkal (akik persze hülyék, azt sem tudják mi van a világban, az internetet meg még nem találták fel), hogy hát bizony le vagyunk maradva, mert tőlünk nyugatabbra már ez folyik a csapból is. Hallgassanak az emberek alternatív zenét igen! De hallgassák azért, mert egy kicsit is nyitottabbá, érdeklődőbbé válnak, és hajlandók a több tízéves szokásaiktól távolabb merészkedni. Hallgassanak a kommersz szaron kívül mást azért, mert a marginálisabb, kevésbé közkeletű stílusokban is meg tud szólalni valami olyan minőségben, hogy azt érdemes legyen hallgatni, és vállalható, amikor az ember megmutatná kultúrmissziós szándékkal egy-egy ismerősének. Az igét pedig terjesszük úgy, hogy nem a trendekkel kompatibilis hangzatos frázisokat aggatunk mindenre, hanem azt mondjuk el, ami a valódi értéke, erénye annak az előadónak, annak az albumnak, annak a stílusnak, amiért tényleg több, mint egy sorozatgyártmány. Hallgassunk jó zenét azért, mert jó.