Két tavalyi lemezt ajánlanék most, és egy tavaly kiadott, de még annál régebbre is visszanyúlót, amelyeket mégse kellene kihagyni. A Galaxy Toobin’ két jó ízlésű krautrockert takar, akik tavaly debüt lemezként raktak össze egy imádni való downtempo electro albumot. A Kuba név amennyire alapvetés bizonyos körökben, annyira kevéssé közismert, pedig ez a dubos ambient olyan profi, mintha emberünk világ életében ezt csinálta volna (és valószínűleg tényleg). Lucianát pedig csak annak kell bemutatni, aki nem tudja, hogy ismeri, két-három éve aktuális electro díváról van szó, akit 2009-en innen is érdemes figyelni.
A Galaxy Toobin’ ismét egy olyan banda, akiről aztán meg kell izzadni, hogy az ember valamirevaló információkat tudjon begyűjteni a netről. (Hogy én mindig ilyenekkel jövök…) Amit érdemes tudni, hogy két elektronikusról van szó, ők Eliot Lipp és William Thomas Burnett, előbbi Washingtonból, utóbbi Los Angelesből, egyik a hiphopból a másik a ’80-as popból jön, aztán New Yorkban találkoznak a szálak, ahol a közös nevező a maximum középtempós elektronika, a Kraftwerk, a kísérletezés és az analóg szintik. Ebből a háttérből született a Galaxy Toobin’, ami a holland nyugati-parti szcéna fészkében, a Global Darkness Crème Organization labeljénél kötött ki, és hozta ki debüt lemezét Galaxy Toobin’ Gang címmel. A hatások egyértelműek, a hangzás szintén: ezek a srácok rongyosra hallgatták a ’60-as évek végi, ’70-es évek eleji nyugatnémet elektronikusokat, tripeztek Enoval, bejárták a csillagos eget az Orbbal, aztán ez az anyag esett ki belőle. Színpuffancsokat bugyborgó szintik, minimál és/vagy mély ütemek, ha gitár, akkor végtelen visszhanggal, ha dallam, akkor elvarázsol és lecsavarja a fejed. Ha lenne egy planetáriumom, tuti, hogy ez az album is szólna az előadások alatt. Finom, kimunkált űrzene a legjobb tanítók nyomán.
Galaxy Toobin’ – Things Are Looking Up
Nem tudom, hogy mi a definíciója a psy chillnek, de én pont az olyan zenékre szoktam használni ezt a címkét, mint a Kuba, sőt, ha jobban belegondolok az egyik legjelesebb képviselője a stílusnak az én értelmezésemben. Laurence Harvey, ahogy becses nevén nevezik, ugyanis éppen olyan hangzást teremt, mintha belassítanánk egy goa tracket (vajon van értelme annak, hogy így nézve hasonló a rokonság a két műfaj között, mint a drum and bass és a dubstep között? … nevermind). Mérföldes delay-jel ellátott reggae-ritmusos gitártémák, négynegyedes alapok, kongák, perkák, nyammogó szintik, és egy rakás apró kis nesz és hang, hogy megperdítse a valóságot a chilles szemlélődő körül. Mindaz, aminek mestere Kuba, egy érett egészként jelenik meg a How The Future Sounded 12 számán keresztül. Az egyetlen kilógó kivétel éppen a címadó track, ami a nyugis háttérzenéből kiemelkedve sokkal inkább soundtrack jellegű, a fő dallamot adó zongora élesen hasít keresztül a zene terén, ami itt ráadásul tört ütemet kap, a visszhangos bemondásszerű szövegektől egy csarnok terét érzékeljük, így együtt pedig azonnal a K-PAX nyitó képsorait látom magam előtt. A lemez teljes hosszában jó aláfestője lehet hétvégi ágyban fetrengésnek, ahogy végignézed, amint a csillagos ég kivilágosodik, majd az első sugarak besütnek az ablakon, de a címadó szám alatt törnek át az első sugarak a horizonton.
Kuba – How The Future Sounded
A fenti két album pihenése után tempó fel és a klubba be. Ehhez egy kis breakbeat, egy kis house, a stílus korlátai itt nem is igazán számítanak, az összekötő kapocs a glamour, az electroclash hangulatra pattogó uptempo gumilabda. Luciana Caporaso énekesnő-rapper már jó ideje próbálkozik zenekarban, szólóban, emellett fotózással, festéssel, de 2006 magasságában kezdett beérni a sikere, amikor a Bodyroxx debüt kislemezével, a Yeah Yeah-vel kapaszkodott fel a brit slágerlistára, és innentől már a klubber producerek egyik kedvelt hangja lett. Az album, amit ajánlok nem éppen a legaktuálisabb számokból áll, kiadásra is 2008 első felében került, de ha valaki nem épp party slágerek darabonként begyűjtésével tölti az idejét, annak jól jöhet a Featuring Luciana, amin egy gyűjteményes adagban megkapjuk a csaj legjobb számait. Túlragozni azért sem fogom, mert nincs rajta sem korszakalkotó sláger, sem műfaji határok feszegetése, egyszerűen csak hasznos, ha megvan, mondjuk egy party előtti warmup esetére, hogy ne kelljen számokat keresni, csak behúzni az egészet egyben a playlistbe. Azért a Yeah Yeah mondjuk még két év elteltével is fülbe tud mászni, erősen.
Bodyroxx – Yeah Yeah (feat. Luciana)
Linkek: