Otto Totland és Huw Roberts közös projektjének fagyos ambient dalai elektronika és akusztika, illetve különféle hangminták felhasználásával és keverésével készülnek. A Body Pilot a duó új, meglehetősen váratlanul megjelent rövidebb anyaga, ami a maga 20 percével teljes értékű, izgalmas és tartalmas történetnek kevés, de egy rövid téli prológusnak kiváló.
A páros Retold című bemutatkozó albumához hasonlóan az új koncepcióban ismét a hideg, ólmos színek dominálnak. Ezúttal a repülés tematikáját választották, a dalok hozzák is a mély, meditatív hangulatot. Testünk lassan siklik keresztül a légkör különböző szintjeit, kiindulva egy szürkés ködfátyolból, keresztül a vészjóslóan gomolygó zivatartornyokon, fel a magasabb pontokig, ahol már a felhők is csillogó jégkristályokból képződnek. Azonban az alkotók minden igyekezete ellenére a Body Pilot sajnos még így is egy túlságosan átlagos ambient lemez lett.
A Nest alakulásának egyik fontos előzménye, hogy Otto Totland korábbi, hasonló zenei projektje, a Deaf Center egy ep, egy nagylemez és néhány netes koncertkiadvány után elvonult egy hosszú, évekig tartó pihenőre. Az alkotók különböző (főleg földrajzi) okok miatt eltávolodtak egymástól, és mindketten más elfoglaltságok után néztek. Erik Skodvin kitartóan nevelgette Miasmah nevű kiadóját, ami idővel a sötét, nyomasztó zenék egészen egyedülálló univerzumát hozta létre, Otto Totland pedig egy újabb projektbe vágott bele a némileg ismeretlenebb walesi zeneszerző, Huw Roberts társaságában. Közös bemutatkozásuk előbb 2006-ban volt hat dallal Roberts akkoriban alakuló kiadójánál, majd később ebből a kezdeti dalcsokorból nőtte ki magát a páros első, Retold című nagylemeze. Sajnos túlságosan is érezhető volt az időeltolódás, néhol nehézkesen illeszkedtek egymáshoz az egyes részek, mégis egy nagyon érdekes lemezt sikerült összehozniuk. Jól hallhatóan kirajzolódott a Nest sajátos stílusát jelentő aprólékos megmunkálás és a sűrű, változatos dallamvilág. Nem voltak korszakalkotóak, de egy érdekes, emlékezetes aspektusa az ambient közegnek, amire úgy tűnt, érdemes lesz odafigyelni.
Mindezek ismeretében kicsit értetlenül állok az új lemez előtt, mely hosszában és a mondanivalót tekintve inkább tűnik egy nagyobb album előzetesének, mintsem egy teljes értékű anyagnak. Kellemes hallgatnivaló, ez nem is kérdés, csak ennél sokkal többet is kaphattunk volna. A Retold összképéhez képest a Body Pilot valóban egységesebb, egyben erőtlenebb is, és pontosan azt a felszabadult, játékos, élményben gazdag stílust hiányolom, amiért anno megszerettem őket. Alapvetően pont az a legnagyobb baj, hogy minden a helyén van, és sajnos ebből fakadóan egyszerűen túlságosan kiszámítható. Pontosan olyan, mint amilyennek egy ilyen jellegű, lebegő, hűvös atmoszférájú zenének lennie kell, és sajnos se több, se kevesebb.
Ezért leginkább a felhozatalt ismerő, gyakorlottabb hallgatók fogják igazán unni az album sablonos összképét, amin eleve elég sokat ront, hogy a rövid időtartam miatt ideje sincs igazán kibontakozni vagy kellően elmélyülni. Ennek az egyik következménye, hogy bár mind a zord hangfolyam, az ide-oda beillesztett hangminták, mind a Totlandre nagyon jellemző melódiák a helyükön vannak, végül a dalokból szép csöndben eltűnnek a zongora témák, nagy, tátongó űrt hagyva maguk után. Ahol pedig még ott vannak, alig-alig nyújtanak emlékezetes élményt. Egyetlen kivétel a The Dying Roar, a lemez második, és egyben legerősebb szerzeménye, amiben az elhaló, morajló zúgásból végül egy csodálatos, másfél perces ballada bomlik ki. Azzal a kicsit régi vágású, gyakran egészen romantikus, szomorkás dallamvilággal, ami miatt Totlandet tartom az egyik legjobb ambient-zongoristának. És ami mellesleg bőven meggyőz arról, hogy miért érdemes esélyt adni az anyagnak.
A The Body Pilot tehát tényleg kicsit olyan, mint a sokáig halogatott hideg időszak váratlanul megérkező első napja. Meglepődünk, furcsálljuk, örülünk is meg nem is. Hallgatása közben szárnyalunk: érezzük a metsző hideg szél erejét, látjuk magunk alatt a hosszan elnyúló, monumentális tájakat, havas lankákat. Kétségkívül képeket hív elő, de őket ismerve ezek a képek most inkább csak egy középszerű tájképfestő munkáira emlékeztetnek, mintsem egy mester alkotásaihoz.
Nest – The Dying Roar (ingyen letölthető)
Tracklist:
- Stillness
- The Dying Roar
- Koretz’s Meteor
- The Ultimate Horizon
Borító:
