Egészen különleges pillanat az, amikor a legkedvesebb zenekarod jelentet meg új stúdióalbumot. Ha ezt a zenekart Neurosisnak hívják, és az esemény öt hosszú év elteltével következik be, akkor az érzés szinte leírhatatlan. Itt az Honor Found in Decay.
Nagyon pontosan él emlékeimben a pillanat, amikor rátaláltam az Oaklandből és punkból indult, bő negyedszázados fennállása alatt komplex stílusteremtő, egyedi és megismételhetetlen kultbandává avanzsált Neurosisra. Egy jó baráttal éppen arra készültünk, hogy egy szép tavaszi napon kimenjünk a zöldbe fotózni, de valahogy a lejátszóba került a The Eye of Every Storm album címadó dala. Amikor az utolsó hangok elhaltak a hangfalakban, azonnal újrázni akartam, újra és újra átélni a gyengéden az erekbe robbanó katarzist, egészen addig, még elfogytak kívül a fények. A fotózásból nem sok lett, amit már nincs okom bánni, mert egy olyan szerelem vette kezdetét, amiben soha nem kellett csalódnom.
Ahogyan a nagy érzések mind, ez a szerelem sem sétagalopp, hisz a Neurosis nem arról híres, hogy ontja az albumokat, miközben szétturnézza magát. Nem is feltétlen ajánlott tehát mindennapi fogyasztásra, inkább különleges alkalmakra, amikor meg akarom dolgoztatni a lelkem vagy legalább érezni, hogy van, hogy vagyok.
A 2007 nyarán napvilágot látott, Given to the Rising óta eltelt öt évben a tagok elmerültek több szóló- (Steve von Till és Scott Kelly gitáros-énekes frontemberek) és másik zenekarral közös projektben, a Neurot Recordings nevű saját kiadó égisze alatt adtak lehetőséget a figyelemre érdemes tehetségeknek, miközben végig napirenden volt az új Neurosis album is, mely az évek alatt nagyon lassan alakult és formálódott az új impressziók és történések hatására, s ahogyan Steve von Tilltől megtudhattuk, többször épült fel és omlott össze a koncepció, hogy végül a romok életképes maradványaiból hosszas vajúdás után világra jöjjön az Honor Found in Decay.
Ha valaki nyomon követi a Neurosis leágazásait és oldalhajtásait, számtalan ponton élhet át az új album meghallgatása közben deja vu-élményt: dark-ambient elszállások, erős folk hatások, masszív-monoton basszustémák, hipnotikus dobolás, kísérletezős, szétcsavart elektronika, a végsőkig csiszolt, tökéletes belső dinamika formájában, miközben értelmetlen lebontani részletekre és elemekre a dalokat, sőt az egész albumot. Minden hatást, minden élményt, az egész elmúlt öt évet beleszőtték ebbe a különleges alkotásba, amely úgy vezeti végig hallgatóját egy disztópikus, érték- és reményvesztett vízió díszletei közt, hogy közben lebontja róla saját romlása béklyóit és erejével felemeli a sötétből a fény felé.
Az első hallgatás konstans eufóriában telt. Önmagamra nem jellemző módon teljesen átadtam magam a zenének, sötét szobában, elvonulva, becsukott szemekkel, fejhallgatóval hallgattam végig az Honor Found in Decayt, azon igyekezve, hogy minél több színt, formát és réteget találjak meg benne, de ez a felfedezés végtelen út, a sokadik hallgatás után is tart, és tartani is fog még nagyon sokáig.
Neurosis – Honor Found in Decay
A bő egyórás, hét dalból álló albumról kettő már ismerős, ezért ezekkel volt a legkönnyebb megbarátkozni, az At the Well és a záró Raise the Dawn koncerteken már elhangzottak ízelítőként, és “rongyosra” hallgatott YouTube videók formájában fokozták a várakozást. A megterhelő és felkavaró érzelmi-szellemi utazás egyébként a We All Rage in Gold dallal indít egy hatalmasat, Scott Kelly dühös énekével, szokatlanul gyors tempóval, némi billentyűs elszállással fűszerezve. Az At the Well ismert Neurosis-sémát követ, a két énekes szokásosan irgalmatlan erős témáit először felváltva, majd egymásba oldódva köpködi, ordítja és meséli, a majdnem-kilátástalanság himnuszaként, míg végül a tökéletes dinamikával felépített darab zárlatához közeledve katartikus lüktetésben robbannak fel, miközben szól az “In a shadow world, we hide in light“.
A soron következő My Heart for Deliverance szintén zseniális ívet épít fel majd’ tizenkét percében, melynek első lépcsői a súlyos önmarcangolásba vezetnek, majd középtájt felragyog a remény, hogy az utolsó harmadban emlékezetes, monotonitásában is szétcsavart ritmusaival hagyjon magunkra. A Bleeding the Pigs úgy indul, mint egy Harvestman (Steve von Till alteregó) darab, aztán kapunk megint dühös Kellyt, bepörgető törzsi dobolást (Jason Roeder) és remekül felvezetett csúcspontot, a jól ismert, össze nem téveszthető gitársounddal levezetve. A Casting of the Ages Kelly egygitáros koncertjeiről ismerős hangulatban kezdődik, finom kis dallammal, majd hamar monumentális kolosszussá alakul. A bonyolult szerkezetű, hangulatváltásokkal teli All Is Found… in Time kétségbeesett elidegenedésbe kalauzol, hogy aztán a hegedűszóval záró, szép Raise the Dawn felemeljen és reményt adjon.
A Honor Found in Decay csak teljességében értelmezhető mestermű. Nem tudok, nem akarok ítélni a szokásos viszonyítási rendszerben. A szavak itt kevesek. A Neurosis az élet lenyomata, a teljesség és a Nap. Aki ezt érzi, annak az Honor Found in Decay kísérő lehet az úton önmaga felé.
Borító:
