Úgy bánik Alec Empire a breakcore-ból zajos punkba átnevelt közönségével, mintha Lagzi Lajcsi performanszának klasszikus pillanatait leste volna el. A 2005-ös Futurist gorombán arcbaüvöltős koncepciója után ezúttal egy mulatós hangvételű, könnyen megszerethető produkciót nyújt (The Golden Foretaste Of Heaven), amin az előbbi kiadvány zúzós mivoltából jóformán semmi nem tapasztalható, helyette valami laza post-industriálos elgondolás dominál. Kritika, avagy néha miért a legbutább lemezek a legjobbak.
Az egészet felvezető New Man übergagyi szintijátéka és még annál is egyszerűbb alapja elsőre talán meglepő lehet, a harmadik felvétel után azonban már egyértelmű: Alec Empire komolyan gondol mindent. A The Golden Foretaste Of Heaven a szerző eddigi legegyszerűbb szerkezetű lemeze, amin a punkok kedvenc színvilágával (fehér, fekete, vérvörös) árnyal különféle szituációkat, főként a lángoló szerelem köré építve. A dalszövegek rendkívül buták, de emberünket ez nem hozza zavarba, sőt: többnyire lelkesen, még nagyobb beleéléssel ismétli el ugyanazokat a sorokat akár többször is egymás után mindennemű elképzelés hiányában. Borzasztó amatőr megoldás, de sokadik hallgatás után mégis elkezd működni, és kialakul a hallgatóban egyfajta “ez már annyira szar, hogy jó” érzés.
Alec Empire – On Fire
Ehhez persze kell az is, hogy az elektronika a helyén legyen, és Alec Empire-t ebben hibátlanul kisegíti a lassacskán húszéves pályafutásából adódó rutinja. A zenék pont annyira vannak bugyután megírva, hogy részegen ugrálni bármikor lehessen rájuk (az őrült ritmusképletű Down Satan Down és a rákövetkező industrial remekmű – On Fire – egyértelműen a csúcspont), és amikor éppen nem a szexről, vagy a szakításról esik szó, akkor a szerző keményen beszól Berlinnek (Robot L.O.V.E.), és ízlésesen leüvölt a picsába mindenkit, akivel tele van a töke (Bug On My Windshield). Ráadásul néha szünetet is tart a fülledt menetek és féktelen kiabálások közt, így a The Golden Foretaste Of Heaven rendelkezik pár kifejezetten giccses, cybergótoknak írt balladával is, melyek körülbelül annyira élvezetesek, mint egy pehelysúlyú urban sci-fi, vagyis addig hallgathatjuk őket, ameddig akarjuk. Nincs igazán mit sem megérteni, sem megunni rajtuk.
S, hogy ezek után mégis miért vagyunk teljesen belezúgva az albumba? Mert ilyet egyszerűen senki nem csinál. Míg mindenki a minőségre törekszik, és ezáltal vagy roppant nehezen emészthető, vagy abszolúte vállalhatatlan matériák jelennek meg a piacon, addig Alec Empire tudatosan írt tíz olyan dalt, amikről csak úgy süt a harmadosztály pecsétje. S ezzel nincs baj, elvégre a c-kategóriás akciófilmeket is megnézzük, és sok esetben jobban élvezzük őket bármi másnál. Számunkra pont ilyen a The Golden Foretaste Of Heaven is: egy olyan hangzást testesít meg, ami bármelyik cyberpunk film koncertjelenetében hiteles lenne, amire minden szegecses-acélos-tarajos beindul, és amit ezért soha nem fogunk elfelejteni. Valószínűleg ilyen lehet a hangulata a gót neoromantikus ponyvaregényeknek és az acides vámpírtörténeteknek is. Háromnegyed.
Linkek: