Nils Frahm először, Ólafur Arnalds másodszor volt hazánk vendége, és az Akvárium Klubban tartott közös koncertjükkel ezúttal élőben is bizonyították, miért hangos mostanában mindkettejük nevétől az ambient és a modern-klasszikus zenei közeg. Egy beszámolóban két Kultblogger mesél a remek estéről.
A beszámoló első részét Andok Tamás, a másodikat Farkas Péter tollából olvashatjátok.
Nils Frahm pályafutását a műfajilag és technikailag kevert elektroakusztikus lemezeivel kezdte, az első igazán nagy sikert mégis a klasszikusabb billentyűs hangszerekre írt The Bells, és az azt követő Wintermusik albumok hozták. Máig akadnak kísérletező anyagai (7fingers, Juno), többnyire mégis inkább a letisztult zongoradarabjairól ismert. Volt is bennem némi kétség, hogy egy ilyen jellegű, relative nehezen befogadható előadást Ólafur Arnalds könnyedebb stílusa mellett hogyan fogad majd a közönség, végül a kétségeimre az első dal utáni vastapskor már alig emlékeztem.
Nils Frahm – For Peter (alt. takes) @ Akvárium Klub, 2012. március 27.
Rögtön az elején, még zene híján két dolog nagyon sokat tett az alaphangulatért: egyrészt Frahm kicsit zavart, de végtelenül szelíd, szimpatikus megjelenése, másrészt, hogy feszültségoldásként azonnal megnevetette, egyben meg is nyerte magának a közönséget. Az estét a Said and done című dal egy hosszított változata indította, ami nála amolyan bevett felvezető tétel, egyszerre dinamikus és tömény, ugyanakkor az intenzív alapdallamok között megbújva lassan kihallatszanak a pihekönnyű hangok, melyeket összefűzve végül kirajzolódik a teljes összkép. Ez a remek nyitány pedig jól összefoglalta Frahm stílusának csodálatos ambivalenciáját, ami egyben az egész koncertet is jellemezte. Néhol mindössze néhány lassú, finom és mélabús hang egyensúlyozott egy hajszálvékony kötélen, hogy aztán robbanásszerűen kitörve súlyosan zakatoljon az egyre sűrűsödő hangorkán.
Az ismert dallamok és improvizációk érdekes egyvelegével Frahm érintette a legfontosabb albumait, a dalok pedig sokszor egyszerűen se vége, se hossza módon tekeredtek, és újabb mellékszálakat elindítva nyúltak egyre távolabb. Ez talán sokaknak kicsit fárasztó lehetett, és néhol tényleg át is lépte a tökéletes balansz határait, ami Anne Müller csellista sajnos túl rövid, mindössze egy dalos szereplése mellett az este egyetlen igazi hibája lehetne.
Érdemes még megemlíteni a koncert olyan mellékes szépségeit is, mint az egyszerű, ám rendkívül ügyes világítás, és ahogy az ellenfényben és füstben sziluettként kirajzolódott a tömeg, mely egy kicsi, de fontos pluszként vizuálisan is megteremtette az ambient és modern-classical zenerajongó által imádott mély atmoszférát. A végére, akár csak mi, jól láthatóan maga Frahm is elfáradt, és a fél órás szünetben a székbe süppedve, megsemmisülve próbáltuk feldolgozni az élményt.
Ólafur Arnalds – Poland @ Akvárium Klub, 2012. március 27.
A nagyszerű, de kimerítő zongoraszóló után ki kellett engedni a fáradt gőzt. Érezte ezt Ólafur Arnalds is, és rendhagyó módon kezdett neki a koncertjének: a közönséget egy lehetőleg tiszta A-hang éneklésére kérte, amelyet ő rögzített, az eredményt végtelenítette, majd erre az alapra improvizált egy gyönyörű zongoraetűdöt. Ezzel a kis gesztussal az izlandi srác (is) azonnal bensőséges légkört varázsolt érzelmes melódiái köré.
Akárcsak Nilsnél, hamarosan itt is csatlakozott a zongoraszó mellé a csellista Anne Müller, valamint a hegedűn játszó Viktor Orri. Azonban nemcsak ők, de Óli erős laptop-hátszele is gondoskodott arról, hogy a Frahmnál jellemző minimalizmus, valamint a forte-piano váltakozások itt a hangforrások és effektek sokszínűségében köszönjenek vissza. Ennek megfelelően kifejezetten üdítő volt, mikor az este folyamán első ízben szólalt meg súlyos és feszes dobritmus a hangszórókból: a közkedvelt Gleypa Okkur mellett a nemsokára napvilágot látó új albumról is ízelítőt kaphattunk. Természetesen helyet kapott a Ljósi (melyről megtudhattuk, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem az izlandi táj, hanem a fürdőkádak ihlették); a Lag Fyrir Ömmu (melyet Óli a nagymamájának írt); valamint a Poland is (mely a srác első filmzenei munkájába enged bepillantást). Nem maradhatott ki az estéből a bók sem: a 2010-es nagylemezt a Werckmeister harmóniák című Tarr Béla-film nyitójelenete ihlette.
Ólafur koncertjét két dolog tette nagyszerűvé (és számomra valamelyest élvezetesebbé, mint Nilsét). Egyrészt kellemes aránnyal, a számokat nem túlnyújtva építette fel azt a másfél órát, amíg színpadon volt. Másrészt a jellegzetesen hűvös humorérzékével igazán oldott és önfeledt hangulatot teremtett. A főszerepet persze mégis a zene kapta: bebizonyosodott, hogy még a korábban akár szépelgőnek hitt számok is szívmelengető balzsamként vonják be az egy emberként, eufóriában elterülő közönséget.
Az, hogy a koncert előtti napokban már nem lehetett jegyet kapni, bizonyít valamit. Ahogyan az is, hogy a két fellépőt nem is annyira végignéztük, mint inkább csukott szemmel végighallgattuk. Egy szó mint száz, kérjük a modern klasszikus irányvonal többi ifjú titánját is elhívni, mindenekelőtt az A Winged Victory For The Sullen duót.