A Sepalcure másfél éve olyan különleges színfolt volt a posztdubstepben, aminek törvényszerűen el kellett volna indítania valami miniforradalomszerű dolgot, ám ez végül sosem történt meg. A tavaly őszi szürke album után új ep-vel jelentkezik a duó, ami alapján úgy tűnik, ennyi volt. A hardcore fanoknak ettől még ajánljuk az Eternally Yrs-t – de csak nekik.
A Sepalcure-t eleinte nagyon szerettem; a korai dolgaik rendkívül újszerűen hatottak rám, nagyon bejött, ahogy a dubstepet és minden utána érkező zenei irányzatot megpróbáltak a kilencvenes évek jól bevált progresszív hangzásával és megoldásával vegyíteni. Az első ep frissítő volt, a folytatás szimplán jó, a remixeket is szerettük, aztán megjelent a debütalbum, amit egyfajta megtorpanásként értelmeztünk, lévén, hogy úgy nem tartalmazott semmi újdonságot, hogy a korábbi dolgok legjobb elemeit is lehagyta. A most megjelenő Eternally Yrs ep-vel adtam a Sepalcure-nak egy utolsó esélyt: úgy gondoltam, hátha csak az albumformátummal nem tudtak megbírkózni a srácok, négy számnyi terjedelemben biztosan jók lesznek újra, pláne, hogy a számok felét külső remixerek szállítják.
A végeredmény tipikus “elmegy”-kategóriás. Maga az Eternally Yrs egy erős közepes szám a jellemző Sepalcure-elemek meglehetősen egyszerű felvonultatásával. A Don’t Cry című új felvétel ritmikájában közel húz a footworkhöz, hangzásában pedig az őszi albumhoz, lemaradt anyag érzetét keltve, különösebben nagy hatásfok nélkül. A remixek mentik meg a kiadványt: a Hold Ont Trevino (aka Marcus Intalex) újraértelmezésében hallhatjuk, kellemes szintis-törtütemes tálalásban, ami egy UK bass/garage/akármi buliban abszolúte bevethető valahol a warm-up szakaszban. Kevin McPhee-é a csúcspont: a The One-ra írt verziója jó kis pumpálós tech-house mennydörgős dobokkal, és igazság szerint pont az utolsó két perc a legjobb, amikor már semmi érdemleges nem történik, csak a klassz ütem vezeti le a trekket üresjáratban. (Hármas.)
Sepalcure – The One (Kevin McPhee remix) (radio rip)