A drogkultúra professzionálissá válásával egyenértékűnek tekinthető bigbeat mozgalom legismertebb vegyészei hetedik albumukkal kezdik meg működésük harmadik évtizedét. A Further az első The Chemical Brothers-album, ami még a címe ellenére is nosztalgikusan visszafelé tekint, és nem akar előre lépni egyet sem – e húzás eredményessége viszont rendkívül kétséges.
Mit jelent szeretni a Chemical Brotherst 2010-ben? Talán komolytalan a kérdésfeltevés, viszont elgondolkodtató válaszokkal jöttem elő. Nekem ők jelentették a punkot tizennégy évesen; vastag szakadt kockás ingben lázadtam minden ellen, amit mások mondtak, hogy csináljak, és amiről mások mondták, hogy helyes. Ők így egy olyan részt képviselnek a gyermekkoromból, amit soha nem felejtek el, és ami nagyban hozzájárult ahhoz, akivé lettem. De nem csak szellemiségükben, hangzásukban is társak voltak szorongásokkal teli tinédzser éveimben: az öreg, analóg hardverekből gerjesztett kőerős bassline-ok és a szintikből életre keltett szinuszhullámok mindig olyan élettel töltötték meg a szobámat, hogy soha nem éreztem magam egyedül, és ami a legfontosabb, úgy kísérték végig a fiatalságomat ezek a zenéik, hogy mindig csak előre tartottunk, soha nem néztünk vissza. Eme szempontokból kifolyólag Further címmel lemezt kiadni 2010-ben igencsak biztató.
Azonban míg a Chemical Brothers a korábbi lemezein rendszerint önmaga határait feszegette, addig sajnos a Furtherön a mostanában divatos “late 90s revival” hullámvasútjára száll fel. Mindenhol vannak hivatkozási pontok a pre-milleniumi sikerekre: például az albumot nyitó Snow olyan, mintha az Out Of Control kislemeznek egy soha meg nem jelent b-oldalát hallanánk. Eme ötperces momentum kifejezetten megmosolyogtató, nosztalgikus pillére a gyűjteménynek, az efféle apró visszatekintések miatt volt jelentősen szerethető a diszkográfia későbbi elemeiként megjelenő, színvonalukban sokszor vitatott Push The Button és We Are The Night is. A Marvo Ging teleszkópos kitekintése a Dust bolygóra az előbbin, és a címadó felvétel posztrave-es technohulláma az utóbbin mindig is jelezték, hogy a Chemical Brothers soha nem fordított hátat a gyökereinek, és ennél több nem is kellett ahhoz, hogy élvezzük az új, további határokat feszegető elgondolásaikat. Ezekből viszont a Furtherön vajmi kevés van.
Persze pár hallgatás erejéig nyilván bámulatos, ahogyan újra megelevenedik a Hey Boy Hey Girl– és Private Psychadelic Reel-korszak (sőt, az előbbit utánzó Horse Power egyszerűen annyira jó anyagból készült, hogy nem lehet elmarasztalni érte a szerzőket), de aztán egyszer csak elmúlik a varázs, és utána minél többet halljuk őket, annál hevesebb keresésbe kezdünk a polcunk legalsó részének valamelyik sarkában porosodó Dig Your Own Hole és Surrender cédékért. Sajnos ennél többre nem képes a Further. A Swoon ugyan egy meglehetősen lehengerlő pillanat rajta, zsigerből nyújtja azt az electróba oltott pszichedelikus romantikát, ami nekem 1998-ban elhozta az első szerelem nyarát, de még az is jobban kiszámolt és hipnotikusabb editált változatban a zseniális videóklipjével. Lehet, hogy furcsán hangzik, de sokkal több elképzelést láttam volna valamelyik első lemezük újrakiadásában, bónusz cd-vel, ritkaságokkal és kiadatlan számokkal. A Chemical Brothers egyszerűen nem szorul revivalre. Kétharmad.
The Chemical Brothers – Another World