Igazán nem gondoltam volna, hogy egyszer egy matekrock és death/black hatásokat felvonultató bandára azt nyögöm gyerekes örömmel a playlistben való sokadszori átpörgetés után, hogy “ez milyen elvetemült partizene már”, de egyben felmerül bennem, hogy ki a rák lehet még, akinek ez a norvég debilrock nem fekszi meg a gyomrát? Mit fog előidézni nagyobb számú hallgatóban teátrális gitárriffek és velük totálisan szembemenő idióta vokálok, miközben a basszusgitár röfög, mint egy anyakoca, és tankként gördülnek előre a dobok? Remélhetőleg irdatlan nagy sikert. A jelek és szerény megérzésem az Ungdomskulen esetében ezt sugallják.
Norvégiáról még az egyszeri nem-metálos zeneszerető embernek is beugrik valami általában a templomgyújtogatásokról, és ezáltal Varg Vikernes Burzumáról, aztán erről esetleg a magyar vonatkozású Mayhem is, ésatöbbi, ésatöbbi. (De amúgy norvég szülemény az elektro-ambient Röyksopp is. Jah, az a-ha szintén, de már nem a nyolcvanas éveket írjuk, hogy ezt szükséges legyen megemlíteni.) Szóval beugranak ezek a nevek, van úgy, hogy néha több is, és még aki nem szereti a stílust, az is elismeri, hogy azért (ők még) letettek valamit az asztalra. Aztán kézhezkapom az Ungdomskulen anyagát, és rá kell ébrednem, hogy valahol súlyosan nem figyeltem oda, amikor pedig kellett volna.
Ugyanis ez a semmiből előtűnő csapat valami érthetetlen összefüggést látva össze nem illő dolgok között, nulláról indulva majdnem-csodát csinál debütalbumával. Az idei Battles anyag nagyon korrekt és egy bizonyos távon izgalmas munka volt experimentális debilrockjával, de mostanában már nem nagyon játszik mifelénk. Hiányzik belőle a lüktetés, de van benne pszichedélia, agyak hátul, a csomagtartóban, szív a kesztyűtartóban. A Cry-baby viszont, bocsánat a bárdolatlanságért, de odabasz. Ilyen durván passzoló fúzióban játszani háromfős gitár-ének-basszgitár-dob csapatot ritkán hall az ember, de az Ungdomskulen matematikusan kiszámított, mégis kaotikus dalszerkezetei egészen elragadóak és hallgathatóan komplexek. Egy nagyon nyitott társaságban rá lehet próbálni a hangulaternyőre a méretet, és ha nem is jön be a dolog, lesz pár ember, akinek felcsillan a szeme, és rákérdez, hogy mi ez az őrültség? Death metalos őrlésre macskahangon vernyogni? Lamentálós gitártémára black metalos blastbeat a válasz? S ez az egész posztpunk/indie köntösben eladhatóvá téve? Oh, my god, oh, yeah!
Ungdomskulen – Batman
Nem én vagyok egyedül beállva teljesen egy idióta zenekartól, legalábbis az Uncut és a Kerrang pozitív hangvételű kritikái azt jelzik, hogy bár komolyanvehetetlen az Ungdomskulen, a Cry-baby valóban egy nagyon erős lemez, ami ráadásul egy olyan kiadónál, mint a !K7, teljesen jó kezekben van. Az év ritmusszekciója és az év legidiótább debütálás különdíj biztos nyertesei, ladies and gentleman: az Ungdomskulen!
Linkek: