Általánosságban a huszadik alkalommal kapuit megnyitó Sziget ugyanolyan, mint eddig mindig. Talán csak kicsit több holland szót hallok a nagy hangmasszában, talán kicsit több por kavarog a levegőben, talán egy kicsit izgalmasabb a dizájn, hisz bárhová nézek, valami érdekes ragadja meg a tekintetem. A „metálnap” programja a Sziget főbejáratától valószínűleg legtávolabb elhelyezkedő Petőfi Rádió Magyar Zenei Nagyszínpadon került megrendezésre, pozitívum, hogy mire odaértem, alaposan elmerülhettem a fesztivál fílingben, negatívum, hogy a légutaim bőven megteltek oda nem illő elemekkel, mire pontosan a Moonspell fellépésére időzítve megérkeztem.

Képek: Balogh Zoltán / Sziget.hu

A fellépők listáját nézve, mintha 8-10 évvel ezelőttre repített volna a felhozatal, egy masszívabb gót-black fúziós turné klubkoncertjét idézve. Azokban az időkben még érdeklődve figyeltem az igencsak ígéretes portugál Moonspell és a sajátos vonzerővel rendelkező Lacuna Coil munkásságát, meg aztán azokban az időkben lehetetlen volt nem tudomást venni a norvég black metál színtér legsikeresebb csapatáról, a Dimmu Borgirről. Utóbbival kapcsolatban ugyan személyes véleményem mindig is az volt, hogy kislányok ízléséhez finomított, black konzum-esszencia, gyorséttermi szendvics, amiben ugyan minden van, ami a műfajhoz kell, de semmi sem elég jó vagy egyedi. Nehéz persze fesztiválszervező fejjel gondolkodni. Ezek a zenekarok még mindig ezreket vonzanak, míg ami előremutató ma a metálban történik, többnyire klubokba, sőt hangversenyterembe való. Lettek volna azért ötleteim erősebb programra, de maradjunk a realitásnál.

A fémes nosztalgiavonatozást Fernando Ribeiro, a Moonspell rendkívül szuggesztív és a filozófia, valamint vallástörténet iránt elkötelezett frontemberének vezetésével kezdtem. Bár a zenekar idén jelentette meg Alpha Noir-Omega White ikeralbumát, én lényegében a 2003-as The Antidote lemezükkel fejeztem be munkásságuk nyomon követését, ezért örülök, hogy programjukat egyáltalán nem korlátozták az új anyagra, sőt, lényegében best of műsort toltak. Nagy örömömre megidézték legelső stúdióalbumukat, a Wolfheartot is, a Vampiria, a Wolfshade és a zseniális nagy kedvenc, Alma Mater erejéig, a remek Irreligious-ről is elhangzott a sláger Opium, a Full Moon Madness és a műsor számomra legemlékezetesebb pillanatait ajándékozó Awake. Az új albumot többek között egy portugál nyelvű dallal mutatták be, ahol a zenekarvezető kicsit elmerült népek nyelveinek összehasonlításában. Összességében az egyáltalán nem tökéletes hangzás és a korai kezdés ellenére is (ami azért egy ilyen sötét hangvételű muzsikában utazó banda esetén nem kicsit illúzióromboló) nagyon színvonalas, élvezetes programot kaptunk. Ribeiro lelkes volt, ha belendült, már nem zavartak a körülmények, és nem éreztem a hakniszagot sem. Ráadásul sikerült olyan helyre pozicionálnom magam, ahol az énekesen kívül még a gitáros, Ricardo Amorim produkcióját csodálhattam, aki emlékeimmel ellentétben iszonyatosan érdekes szólókat vezetett elő. Ezek után elhatároztam, hogy adok egy esélyt az Alpha Noir-Omega White-nak. Soha rosszabb kezdést.

A Hammerfall műsoridejét vacsorázásra használtam ki, s így épp odaértem, mikor az alkonyattal együtt megérkezett a Lacuna Coil. Az olasz férfi és női vokállal dolgozó gótmetál bandához sajátos kapcsolat fűz, ugyanis évekig első albumaik hallgatása közben végeztem iaido formagyakorlataimat, ami talán szentségtelen megoldásnak tűnik, mégis valahogy az a dinamika és harmónia, ami dalaikból áradt, közelebb vitt a karddal való együttmozgás flow élményéhez. Kevésbé személyes, de tény, hogy a zenekar női énekese, Cristina Scabbia (akinek legendás, Metál Hammeres posztere anno kollégiumi szobám falát díszítette) még mindig a színtér egyik legdögösebb és legizgalmasabb hanggal (kontraalt, nem a szokásos szoprán) megáldott előadója, nem véletlen hát, hogy a fellépések elsősorban rá alapoznak. Egyenruhában vonultak színpadra, amiben engem egy Formula 1-es csapat szerelőgárdájára emlékeztettek, szerencsére Cristinán legalább volt némi látnivaló, a rafináltan variált bőrgatyóban. Az énekesnő amúgy végig sikertelen küzdelmet folytatott a teljes érdektelenség, valamint vokalista társa, Andrea Ferro rettenetes produkciója ellen. Iszonyatos tempóban pörögte végig a műsort, folyamatosan énekeltette (némi Lady Gagával fűszerezve a nézők nagy bánatára), tapsoltatta, ugrálásra buzdította a közönséget, fittyet hányva a szervezők instrukcióinak. Az egyórás műsorban természetesen bőven akadt dal a friss, Dark Adrenaline albumról, de valahogy mégis a régi cuccok működtek jobban (Heaven’s a Lie, Entwined, Our Truth), már amennyire a zajkásából ki tudtam hámozni. Sajnos minden igyekezet és lelkesedés, valamint a hozzájuk való pozitív hozzáállásom ellenére is abszolút felejthető, unalmas programot vezettek elő.

Visszavonhatatlanul leszállt az éj, mikor a black-klisé Dimmu Borgir pozőrbrigádja befoglalta a színpadot. Itt éreztem először, hogy a nem kis számban megjelenő Dimmu pólós közönséget jelentősen felhigító, épp arra járó és benéző fesztiválozók mennyire nem számítottak büntető black metálra. A black metált, mint zenei műfajt nem tartom szívem csücskének, sokkal inkább érdekel a jelenség, a komplex művészeti produktum, és az azt körülvevő, stílusosan haldokló szcéna, amelynek felkutatására még Norvégiáig is elmentem. A műfaj talán még megújul, de a Dimmu szigetes teljesítményére maximum annyit tudok mondani, hogy korrekt volt. Az alapító Shagrath természetesen még mindig tökéletes sötét nagyúr, s mintha az a hét-nyolc év, ami azóta eltelt, hogy utoljára hallgattam és élőben láttam őket, nyomtalanul szállt volna el, a zene sem változott sokat. Hiányzik persze a mostanság ICS Vortex néven futó vörös óriás, Simen dallamos vokálja, vagy Hellhammer szédületes teljesítménye a dob mögött, de a szekér így is eldöcög, sőt azt sem mondanám, hogy rosszul. A Dimmu egy nagyon profi koncertzenekar. Tempó meg hörgés, bőrszerkó és arcfestés, valamint önironikus pózok voltak ugyan, a vérhányás azonban, nagy bánatomra elmaradt.

Ha a metálnap egy tendencia, már most szomorú vagyok; ha csak kísérlet, akkor remélem a szervezők is belátják, hogy ennek így sok értelme nincsen, még akkor sem, ha kedves gesztusnak tűnik ez a gettó-megoldás.