Mikor megérkeztünk, volt némi tanakodás, hogy mindjárt az Anti-Flages kék színpad felé induljunk, vagy előbb nézzük meg a vöröst az Enter Shikarival. Utóbbi lett, úgyhogy nagyjából kezdésre oda is értünk, négy körül a vörös színpadhoz. Az Enter Shikari (MySpace) egy pofátlanul fiatal és nagyon intenzív banda élőben: kicsit meglepődtem először a tinédzser forma srácokon, aztán meg azon, hogy úgy rohangáltak fel-alá a színpadon, mint a mérgezett egerek. A zene állt egy samplerezett (bár a színpadra kirakott cuccokat elnézve nagyjából egy play gombbal elindított) elektronikus alapból, és egy erre rájátszó post-hardcore zenekarból, szokásos hangszerekkel. Az alapok néha már viccesek (per oldskool nosztalgikusak) voltak a maguk ’90-es évek eleji jungle témáival, de amúgy érdekes cucc volt, és az biztos, hogy a tagok nagyon odatették magukat, pörgették a közönséget is, amennyire tőlük telt. Nem égett ugyan bele az agyamba az Enter Shikari neve, de érdekes valami is lehet ebből majd néhány év múlva, ha beérik.

Enter Shikari – Live @ Novarock 2008

Nem hallgattuk végig az angol zúzdát, mert kábé fél óra után elindultunk a másik stage felé Anti-Flag-et (MySpace) hallgatni. Eleve úgy voltunk vele vasárnap, hogy próbálunk nem már délután lefáradni, úgyhogy nem is az volt a cél, hogy végigtomboljuk az összes aznapi koncertet. Mérsékelt pihi, hallgatás, bólogatás, úgyhogy a következő koncertet is főleg ücsörögve figyeltük. Az Anti-Flag után a Rise Against (MySpace) jött, és látszott, hogy egyre gyűlnek az emberek, utóbbinak már jó néhány elkötelezett rajongója akadt. Ezt amúgy az is jól mutatta, hogy a koncert után tartott autogramosztásra kígyózó sorok jelentek meg a színpad melletti aláíró sátor előtt, és egyesek egész Kid Rock alatt, akár másfél órát is vártak arra, hogy egy Rise firkantást kapjanak a mellükre, plusz két fotó a MySpace-re. Na, de ne menjünk ennyire előre, Kid Rock előtt volt azért még más is. A Rise Against korrekt koncertet nyomott, a lányok sikítottak, pipa, de ez megint csak félig volt meg, ugyanis át akartam érni Disturbedre, ami jobban érdekelt.

Kezdésre át is jutottam a vörös színpadhoz, ahol a Disturbed (MySpace) egyszerűen húzta fel a színpadot, de mégis baromi jól nézett ki. Van ez az együttes által The Guy-nak nevezett figura, ami előző borítójukon még csak egy csuha alá rejtőző széles vigyorból és világító szemekből állt, a mostani Indestructible című elején viszont már egy teljes alakká nőtt, amit amúgy a Spawnt is rajzoló Todd McFarlane keltett animációban életre. Szóval van ez a monster, a színpad pedig annyiból állt, hogy ez a figura volt hatalmasban a háttérre festve, alatta lángnyelvek csaptak fel, és körbe mindent feketével fóliáztak le, amiken szintén lángok voltak. Minimálnak tűnt, de jó alaphangot adott, amire a zakatoló szövegek és a szélesterpeszes ének jól passzolt. Igazából durva dolog ez a Disturbed, hogy egy nu metaltól a heavy metalig ívelő banda, amire valamiért mégis annyira rá vannak kattanva az emberek, hogy három utóbbi lemezük zsinórban első lett az eladási ranglistán már megjelenésének hetén. Ausztriában sem rontottak el semmit: az ének nem csúszott el, a szövegek nem estek ki a ritmusból, a gitárok zúztak, pont eléggé hangos volt, minden klappolt. Ennél mondjuk sokkal több se lett, hozott egy erős elvárható sztenderdet, mint a McDonald’s.

David Draiman (Distubed) @ Novarock 2008

Nekem úgy tűnt, hogy csak a Disturbed végéről jöttünk el, de mégis odaértünk Kid Rock (MySpace) kezdésre. Aztán kiderült, hogy csúszásban van a program, mert folyamatosan növő rés került a menetrendbe, hogy összehozzák a Judas Priest előrehozását és a Rage halasztását. Ezt végül sikerült úgy intézni, hogy a Judas Priest teljesen le is ment, mire a Rage kezdődött. De, még csak Disutrbed után voltunk, és Kid Rock előtt, ami fontos tényező volt az estében, ugyanis jót aludtunk rajta, ami töltött némi plusz enerigát. Kid Rockot amúgy nem értem, vagy inkább a közönségét. Mármint semmi bajom vele, nagy rocker, déli köcsög, legalábbis az image az nagyon megvan, de ez a színpadra szabott bling szerkó, még ezek a rockos hiphop számok, valami tök szürreális élmény. A másik meg, hogy bár nem ismerem az életművét, de esküdni mernék, hogy legalább az eljátszott számok fele nem saját volt, hanem feldolgozás. Mindegy, üldögélés, pihi, aztán Red Bull és készülődés.

Kid Rock után mindjárt indultunk is előre, hogy az Incubus (MySpace) kezdésére már valahol középelőre tudjunk mászni, ami aztán sokkal egyszerűbbnek bizonyult, mint számítottam rá. Azt hittem, Rage-re már begyűlnek jó előre az emberek, és alig fogunk tudni megmozdulni, plusz a pogóban majd leszakítják a fejem, de semmi ilyesmi. Viszont még csak Incubus volt, attól meg nem kellett félnem, hogy az erre rajongó lányok és lányos fiúk széttépnek, ha csak nem támad rájuk valami kegyetlenségbe oltott, túllőtt romantika. Az Incubus alatt a rózsaszín és kék fényekből hömpölygött az ópiumfüst, az amúgy hibátlanul eljátszott koncert meg a soundtrackje volt ennek a teljesen csepfolyóssá vált filmjelenetnek. Azt azért nem mondom, hogy végig élveztem, és átadtam magam az élménynek, de tényleg profi volt az egész, össze volt rakva, és Brandon Boyd, mint egy újjászületett Kurt Cobain, kapaszkodott a mikrofonba, és markolt a crawingtől remegő ujjaival a hajába – ahogy kell.

Incubus hurrá ide vagy oda, ez volt életem leghosszabb koncertje, ami közben végig ketyegett a fejemben egy óra, ami a Rage Against The Machine-ig (hivatalos honlap) számolt vissza. Az átszerelés nem is tartott soká, a közönség már akkor tapsolt egy nagyot, mikor a fekete, vöröscsillagos dobszerkót betolták, majd türelmesen várt a sorára. Ami nem jött el. Nagyon sokáig. Visszaszámoltuk a perceket a kiírt 23:45-ig, de semmi, ez után meg már a legszarabb, mert csak várod, hogy történjen valami, de valójában fogalmad sincs, hogy mikor fog. Elmúlt éjfél, és minden gumizenének betett track után, a csend alatt hatalmas ováció tört ki, mert az emberek már kezdést reméltek, de aztán mindig jött egy következő szám. Kábé negyed egy lehetett, mikor az ujjongásba beletenyerelő újabb háttérzene hallatán akkora füttyögés kerekedett, hogy az eddigi zenekarok tapsból nem kaptak ilyen hangosat, és ez megtette a hatását. Nagyjából öt másodperc alatt elhallgatott a zene, sötét lett, felvonták a háttérben a hatalmas vörös csillagot, és elkezdődött a buli.

Rage Against The Machine – Testify (Live @ Novarock 2008)

Középen spotfény, mint egy színházi konferanszié kivilágított helye, háttérben sziréna szól, megjelenik Zack de la Rocha, belemondja a mikrofonba, hogy “Good evening! We are Rage Against The Machine from Los Angeles, California”, és kezdődik a Testify. Csak az első dobtémát kellett megvárni, rögtön mindenki ugrott és meghülyült. Mivel ekkorra már minden koncertnek vége volt, ahogy körbenéztem a Novarock egész hétvégi és aznapi teljes közönségét láttam, rengeteg embert, horizontig, bár mondjuk a horizont sem volt túl messze néhány tíz méterre a színpadtól. Az egyik legfurább élmény, hogy nem akartam nagyon bemenni előre, mert taposás helyett inkább hallgatni akartam a zenét, de még egészen közel sem volt daráló, csak együtt bulizás, ugrálás, és kábé két-három számnyi pogó, ami elég laza volt, és nem is tartott soká. A közönségre villantó sárga fények mindig mutatták, hogy mikor kell egyszerre ugrani, a szövegeket meg persze nem kell senkinek a szájába adni.

Elsőre furcsa volt, hogy itt van ez a hatalmas zenekar, és egy szót nem vált a közönséggel, nem értettem – ennek a néhány legendának semmi mondanivalója sincs ennek a többezer rajongónak? Aztán arra jutottam, hogy mit is mondanak a zenekarok a számok között: köszönés, pacsizás, satöbbi, ez itt nagyon kamu lenne. Amit itt várnék, hogy ha már Zack kinyitja a száját, abból egy fél órás monológ söpörjön ki, ami megmondja a frankót, kimossa az agyad, és benne van a Rage lázadásának minden pillére. De aztán leesett, hogy basszus, hát nem erről szól ennek a zenekarnak az összes száma? Vajon mi mondanivalójuk lehet még a szövegeiken felül? Kíváncsi vagy a Rage lázadására, állásfoglalására, véleményére a dolgokról, a világról, rólad? Akkor hallgasd meg a szövegeiket, a számaikat, és ott van előtted az egész. Úgyhogy végülis így is tettünk, és úgy három magasságában úgy dőltem az ágyba, hogy ez a koncert beállt a három legjobb közé, ever, ahol a másik két szereplő a Deftones és a Nine Inch Nails.

Nos, ez a Novarock beszámolósorozat itt véget ér, de a nyár megy tovább, a fesztiválok meg jönnek dögivel, mi pedig igyekszünk nem lemaradni egyikről sem. Remélhetőleg be tudunk majd számolni mindegyikről, legalább egy-egy nap erejéig. Stay tuned!

Kapcsolódó máshol:

• Kettőnégy @ Novarock 2008 @ Webcsatorna