Ébredés úgy dél és egy között, aztán kávé a szálló kertjében, sör és cigi a folyóparton, napozás a stégen – na ez az, amire nem is számítottam volna, mikor fesztiválozni indultunk. Végtelen chill volt: elterültünk a stég deszkáin, a napsugarak egyre melegebben tűztek, de a sör a folyóban végig hideg maradt. Teljes zen, nyugi, a város zaját össz-vissz egy mellettünk átívelő híd képviselte, amin tízpercenként elment egy autó, szekér vagy biciklis. Ez ment úgy ötig, amikor gyorsan összekaptuk magunkat, kocsiba vágódtunk, és átrobogtunk a fesztre.

Subway To Sally

Úgy fél hét magasságában érkeztünk meg a vörös színpadhoz, ahol épp a Subway To Sally (MySpace) volt soron. Róluk annyit érdemes tudni, hogy egy német folk-metal banda, ami időnként erősen indusztriális beütésekkel bír, bár itt persze ipari rockra kell gondolni, nem zajra. Kábé mintha Trent Reznor bajornak született volna, és skót dudát és hegedűt adtak volna a kezébe gyerekkorában a gitár és a mikrofon helyett. Bár még nappali koncertidőt kaptak, azért így is jó néhány embert sikerült begyűjteniük a színpad elé, és hozták a formát. Legjobban az tetszett, mikor súlyos elektronikus alapokra nyomták a kelta hangszeres rockot, élőben ilyet még nem hallottam.

Egy gyors programátfutással az is nyilvánvalóvá vált, hogy ettől a színpadtól nem megyünk messzire az este hátralevő részében, úgyhogy helyben készültünk a Bad Religion-re (MySpace). A banda, mondhatnánk, semmi extrát nem csinált: nem próbáltak botrányosak lenni, nem pózoltak, nem készültek show-val, semmi hasonló. Egyszerűen csak egy kurva jó koncertet adtak. A számokban egy pillanatig nem volt hiba, a közönséggel éppen annyit kommunikált Greg Graffin énekes, amennyit illett, és a legelképesztőbb az egészben az volt, hogy míg nagyon frankó punk rockot hallottam, egy teljesen intelligens zenekar állt előttem. A szövegek értelmesek voltak, még koncerten is jól érthetők, az énekes gesztikulációja pedig nem puszta öntömjén vagy kalimpálás volt, hanem szinkronban volt a szöveggel és a mondanivalóval. Plusz Greg elejtett egy bocsánatkérést a helyieknek, amiért leptapossák a füvet a kertjükben (“sorry for making a mess in your backyard”) – közönségsiker. Ez volt az első olyan koncert, amikor azt mondtam, hogy ezért már érdemes volt idáig eljönni.

In Flames – Cloud Connected (live @ Novarock 2008)

Ez után, éppen hogy megbeszéltük, hogy megvolt az eddigi legjobb élmény, azt vettük észre, hogy valami nagyon készül: a színpad egész állványzatát kezdték szerelni, és a teljes hátteret hatalmas ledfalakkal rakták ki. Nem sokkal később valami szinti téma, aztán egy nagyon mély basszusos intro kezdett szólni, majd egyszercsak dobritmusra jókora tüzijáték robbant, és a szemközti állványról (hangosító pult?) néhány rakétát lőttek a színpadra, közben meg már ömlött a füst és pörögtek-villogtak a fények. Beszúrtam itt a videót erről, de ez élőben nagyon kemény volt; mondanom sem kell, az In Flames (MySpace) csinálta a legnagyobb show-t az egész feszten. Először még inkább a pirotechnikára hagyatkoztak (tüzijáték és a színpad vázából mindenhonnan előtörő tűzoszlopok), aztán egyre inkább átvette a vizuált a háttérfal, ahol néhány winamp visual studio jellegű vetítést leszámítva elég korrekt anyagok futottak. Persze a banda tagjai is toppon voltak, néhol dallamosabbra véve a figurát, máshol elképesztő tempóban pörgetve a duplázót, a raszta énekes pedig fáradhatatlanul zúzott, pörgött. Na, ez volt az a koncert, aminek a végén észrevettem, hogy az elején vettem utoljára levegőt. (Na jó, majdnem.)

A látványoriga után kellett némi idő, míg a szervezők eltakarították a maradványokat és a rakás kelléket a színpadról, és egy csupasz, rock and roll képet dobtak össze. Nem volt nehéz: háttérbe került egy jókora Motörhead (MySpace) zászló (még a 2006-os Kiss Of Death borítója), két oldalra pedig egy-egy, kábé hat négyzetméteres hangfal(fal), csak hogy a zenészek is biztos kellő hangerővel hallják magukat. A bemutatkozást nem spilázták túl, Lemmy belerecsegett egy “our name is Motörhead, we play rock and roll”-t a mikrofonba, és már zúztak is. Ami a “belerecsegést” illeti, szó szerint kell venni – ha hallottál már olyan hangot, mintha valaki magzatvíz helyett whisky-ben érlelődött volna, akkor tudod miről beszélek. A pörgés viszont nem tarott soká, másfél szám után ugyanis az együttes méltatlankodva levonult, mert a mikrofon állítólag nem volt úgy belőve, ahogy kellett volna. Egy technikus észvesztve rohant fel, próbálgatta, megnyugtatták a nagy öregeket, hogy minden okés, akik visszamentek, majd egy rövid rázendítés után megint leálltak. Nagyjából ilyesmi hangzott el:

“There is too much bass on the microphone. … (hangpróbálgatás, aztán már ingerülten) … Pull the bass off the mic! … (hangpróbálgatás, aztán kedves “agyonbaszlak” hangon) … It is not done yet! … (hangpróbálgatás) … Now. Thank you.”

Motörhead – Ace Of Spades (live)

Aztán Lemmy elnézést kért a technikai malőrért, és már húzták is. Nem voltam annyira rajta a Motörheaden soha, mint amennyire legendás és klasszikus, de mióta erről a fesztről, erről a koncertről hazaértem, biztos, hogy minden nap hallgattam. Iszonyatos élmény volt, egy őserő, egy úthenger, igazi, esszenciális rock and roll. Valamikor két-három szám után egyik haverom megkocogtatta a vállam, hogy nem indulunk-e, amire én fülig vigyorral csak annyit tudtam mondani, hogy “áááááááh!”, és ebben maradtunk. A koncert végére olyan érzéseim támadtak, hogy 1) kell alapítani egy rockbandát, 2) kell egy Harley Davidson, 3) meg kellene inni egy vödör whisky-t, és még néhány hasonló. Ja, és hogy ha egyszer ebben az életben nagyfater leszek, tuti, hogy a dögös tetkómat fogom mutogatni az unokámnak, és Motörheadet hallgattatok vele a karosszékemben.

(Hamarosan folytatódik!)