A Zuco 103 már első hallgatásra is az a flash, hogy “ezt már hallottam egy Jazzanova szettben”. Nem is véletlen, a holland újvonalas jazzer-bosszások ugyanis 1999 óta a legnagyobb nevek lemeztáskájában, remixográfiájában és háza táján fordultak meg. Azzal a tipikus európai nu jazz ihletettséggel fogják meg a brazil bossát, ahogy egy holland örömzenekartól elvárnánk. Az új, After The Carnaval című lemez egy pillanatig sem hazudtolja meg az eddig jól bevált formulát, bár van rajta egy-két érdekes kitekintés. A fenti alap recepttől tér el néhány olyan basszusokkal komolyabb szinten ellátott darab, ami simán elmenne már a fülledt erotikától és nehéz koktéloktól színes, nyári tengerparti klubokban is. Ezek a számok közé tartozik a hömpölygő mélyekkel operáló, majd alkalmanként jazzes orgonát megvillantó Beija A Mim, a dub-basszussal indító, majd ezt már megszokott perkás szekcióval folytató She, vagy a brazil énekesek segge alá baszott nagy mélynyomókat pakoló Ginga De Crianca. Nem véletlen emlegetem ennyit a basszusokat, jó néhány számban ugyanis rendre előjön a bossától némileg idegen szinten felturbózott mély vonal (ez volna a bassa nova?), ami inkább érdekes, mint rossz – fesztiválon úgyis elszáll, klubban meg üthet.

Zuco 103 – Beija A Mim (live)

A ghánai születésű perkás, Ayi Solomon 1975-ben kezdett zenélni, amikor saját hazájában alapított reggae zenekart, és nagy népszerűségnek örvendett a nyugat-afrikai parton. Ennek a zenekarnak az európai turnéja során járt Dániában, Németországban és a skandináv országokban, bejött neki errefelé, alkalomadtán csatlakozott a dán New Jungle Orchestrához, és itt ragadt. Első szólója 2003-ban jelent meg, amelyen a ritmusszekció mellett az énekért is felelt, és már ez is azt az afrikai ízű groove-os jazzt mutatta, ami gyakorlatilag személyes védjegye. Karrierje során amennyi kiváló zenésszel együttműködött, nem lehetett nehéz összerántani egy profi csapatot az új albumhoz sem. A Themes Of Hope tulajdonképpen semmi újat nem hoz, csak újabb kellemes 11 számot ad hozzá Solomon stílusához: már a dobjáték is a legautentikusabb afrikai reggae-jazz szimbiózis, amire olyan énektémák jönnek, ami csak a fekete kontinensről származhat, illetve az egészet megfejeli a smooth jazz puhasága (tehát vigyázz, semmi elektronika, semmi nu vonal és semmi imprós keménykedés, ez olyan szoft, mint egy pelyhesszőrű kismacska). A profi hangszeresek és az eklektikusság miatt legalább annyira hibátlan választás bármely világzenei fesztiválszínpadra, mint a Montreux-i jazzfesztre.

Nikko Patrelakis azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akinek biztos, hogy több kereskedelmi munkáját hallottad már, csak a szólólemezeit nem ismered. Írt zenét két filmhez, öt színdarabhoz, egy adag reklámfilmhez, és az athéni olimpiához. Az ilyen arcoknak általában nagyon kíváncsi vagyok a saját albumára, ennyi kommerciális meló mellett ugyanis szinte biztos, hogy valami érdekeset próbál összehozni szabadidejében, az Echo-ban pedig nem is csalódtam. Az új nagylemez becsapósan úgy indít, mintha a filmzeneszerű kortárs klasszikus vonalon akarná beállítani a hangulatot, és ezt a kezdő Voyage és Magnet hozza is, majd a harmadik, Arco Iris című számban hamar kibújik a szög a zsákból, és beindul a teljesen örömzenélésre komponált nu jazz, aztán nem is enged ebből, maximum variál. Vannak elszabadultabb, elektroniks alapon free jazzbe hajló számok (People, Our Sea), kellemes lefolyású jazz-elektronika darabok (City Lights, Respirez), teljesen organikus (Roam) és a kezdeti lassúzáshoz visszatérő szerzemények (Love Affair). Két számnál lóg ki a láb: a Shortcut hangzásban kissé aránytalan a túlhúzott mélyek miatt, a címadó Echo pedig teljesen idegen módon már csak a lüktető technoba keveredő vonósokban mutatja némi jelét az élő hangszereknek. Azért ez utóbbi is rendben van, csak inkább egy remix b-side-nak kellett volna elsütni egy bakeliten.

Nikko Patrelakis – Voyage

Linkek:

• Zuco 103 @ MySpace
• Ayi Solomon @ MySpace
• Nikko Patrelakis @ MySpace