Késő délután érkeztem csak, de még épp sikerült elcsípnem a DJ Titusz elektronikájával megbolondított The Carbonfoolst az MR2 színpadán. Mindig szerettem volna látni őket élőben, de soha nem gondoltam volna, hogy a Sziget lesz az a hely, ahol ez megtörténik. Róluk ugyanis nem lehet azt állítani, hogy keveset koncerteznének. Körülöttem boldog emberek ugráltak a rendkívül szórakoztató, kissé túl- vagy csak egyszerűen nem teljesen jól hangosított zenére.

A vidám ugrándozás után elindultam az MTV Headbangers Ball színpad felé, de útközben még belebotlottam az A38-Wan2 teljesen fekete fedélzetén épp a Loverboyt nyögdécselő holland dark rock duóba, a zZz-be. Itt lényegében ugyanaz a vidám táncikálás fogadott, mint a napos oldalon, Carbonfoolséknál. Az agyeldobást ráadásul nagyban segítette az elektromos orgonás figura (Daan Schinkel) koncertvégi performansza egyik hangszerével.

A metálsátorban viszont már várt rám a forróság, a tömeg és az Enter Shikari. Utóbbi valami elképesztően eklektikus képződmény a kortárs zenei palettán. Egy daluk 5-6 percébe bele tudják rakni a szeletelős rave-et, a derékból bólogató súlyt, a dallamos, egymásnak felelgető vagy épp egymást kiegészítő éneket, a hc-s témákat és az őrületes pörgést. Nevezzük ezt mondjuk electrocore-nak, bár ha jobban belegondolok, a címkézés felesleges. A brit banda egyrészt azzal lopta be magát a szívembe, hogy a frontember (bevezetőben szereplő képünkön – a szerk.) elképesztő aranyosan mondogatta, hogy “köszönöm”, másrészt abban a kegyben részesítette a Sziget közönségét, hogy előttünk adták elő új albumuk egyik dalát először élőben. Utóbbi kezdete engem erősen emlékeztetett a Rage Against the Machine jellegzetes témáira, úgyhogy nagy mosolyt csaltak az arcomra. Különös élmény volt az őrjöngő tömegben átélni, hogy tulajdonképpen megfér egymás mellett a szeletelős parti és a bólogatós metál. Érdekes tapasztalat volt, kár lett volna kihagyni.

Némi sétálgatás után aztán a Nagyszínpad előtt találtam magam, néhány perccel a pénteki headliner, a 30 Seconds to Mars fellépésének kezdete előtt. Előre le kell szögeznem, hogy nagyon kedvelem Jared Letót. Egészen kiváló színésznek tartom és zenészként sem rossz, sőt kevesen tudnak úgy üvölteni, mint ő. Sokat ábrándoztam remek unplugged fellépéseiket vagy videóikat nézve, hogy mekkora élmény lesz majd látni őket egyszer élőben. Nagyot tévedtem. Hozzáteszem, nem indult rosszul. Jared igazi sztár módjára, fényrobbanás kíséretében jelent meg a színpadon. Pörgött, mint egy őrült, kollégái is korrektül teljesítettek, rájuk nincs is panasz. A többit azonban úgy tudnám jellemezni, hogy unalmas tornaóra Jareddel. Leto ugyanis folyamatosan énekeltette és ugráltatta a közönséget, berohant közénk, pózolt, pacsizott, úszott a tömeg felett, felhívta a rajongókat a színpadra, s a végén még azt is bevetette, hogy mosholjunk (erre a zenére ?!). Közben pedig percekre leállt a zene a dalok közben, a felismerhetetlenségig torzítva ezzel őket (alig ismertem fel a Beautiful Lie-t vagy a Killt, ráadásul elsősorban új albumukról, a This is Warról játszottak). Amikor már kiépült volna egy ív, hirtelen megszakadt, s jött az idióta lelkesítés, magyarázás, mintha hangilag megúszósra vette volna a figurát Jared. Pedig-pedig… Ha nem lett volna annyi kötőelem, ha csupán odaállt volna a színpadra korrektül elénekelve és gitározva a dalait, már boldog lettem volna. Az egész produkció olyan lett, mint az a rossz szex, amikor egy pornó forgatókönyvére komponálva ötpercenként pózt váltunk, A-tól Z-ig lenyomjuk a Káma Szútrát, csak épp az élvezés (-zet) marad el.

A képek forrása: sziget.hu

Kissé csalódottan ismét a metálsátor felé vettem az utam, ahol már a húrokba csapott a Dalriada. Itt biztos lehettem a dolgomban, ismerem őket, tudtam, mire számíthatok. Elsősorban legutóbbi lemezükre, az Arany-albumra fókuszáltak, melyről elhangzott a Szent László, a Zách Klára, A walesi bárdok és a zárlatban a Szondi két apródja is. Természetesen nem maradhattak ki a régebbi slágerek sem, mint az Égi madár vagy a Téli ének. Különösen örültem annak, hogy Rieckmann Tadeusz, a banda kitűnő dobosa egyre több dalban hörög. Ez a hang különös színt ad a legjelentősebb magyar folk-metál zenekarnak. A másik izgalmas újítás fellépésükön a Fajkusz Attila prímás által vezetett Fajkusz Banda vendégszereplése volt. Már a Woven Hand-Muzsikás párosításnál is meghajoltam a magyar folkzenekarok zenei és emberi nyitottsága előtt, ugyanez igaz a lelkes és szimpatikus Fajkusz Bandára is.

A Dalriada fellépése alatt leszakadt az ég, és már nem is volt kedvem kimenni a sátorból, inkább végignéztem a Nemiroff tehetségkutató győztesének, az Antitelának hosszú beállását. Fogalmam sem volt, kik ők, és amikor a jólfésült ukrán szépfiúk belekezdtek a muzsikálásba, nem sok jót vártam tőlük, de kellemes meglepetést okoztak. Britpopot nyomtak lényegében, némi elektronikával, szexi szláv nyelven. Nagyon meggyőzőek voltak, főként az aranyos frontember, bár nem tudom, mit kerestek a metál közelében.

Aztán lassan elvonult a vihar, felfrissült a Sziget, a kellemes hajnalban már nem is gondoltam arra, hogy miért nem a Paradise Lostot választottam a 30 Seconds to Mars helyett. Más kérdés pedig nem is maradt.

Linkek:

• Sziget Fesztivál hivatalos honlap
• Sziget Fesztivál @ Facebook
• Sziget Fesztivál @ Twitter
• Sziget Fesztivál @ MySpace
• Sziget Fesztivál 2010 @ last.fm