Két éve úgy tűnt fel az O. Children, mint az a zenekar, amely sikeresen tud lavírozni a goth és az indie nehezen átjárható galaxisai között – ehhez épp elég volt egy jó debütálás az azonos című nagylemez képében. Az Apnea című folytatás sokkal indie-bb, talán ezért se annyira maradandó élmény.
Ha egy első látásra hétköznapi brit indie zenekar húszforintos fekete napszemüvegekben, Public Image Ltd. és The Cramps pólókban tűnik fel, miközben zeneileg hibátlanul idézik meg legalább annyira a Tears for Fearst, mint a Sisters of Mercyt, az még akkor is figyelemreméltó, ha tudjuk, a hipszter kultúra sok mindent szívesen a keblére ölel. Az első, cím nélküli O. Children nagylemez szinte profin járt haláltáncot a ’80-as évek popja és goth-ja, valamint a 2000-es évek indie-je körül, a második, Apnea című nagylemez kapcsán ezért nem is hiszem, hogy ok nélkül vártam valamiféle megállapodást ebben a nagy ide-oda sodródásban. Elvégre Tobi O’Kandiék slágereket már az előző lemezen is tudtak írni (Dead Disco Dancers, Ruins), goth hangulatot idézni (Malo) vagy akár psychobillyre kikacsintó indie dalokat összerakni (Radio Waves). Nehezen hittem volna, hogy ez a sokszínűség fennmarad még egy lemez erejéig.
Az Apnea ennek megfelelően sokkal indie-bb darab, sajnos abban az értelemben, hogy sikerült éppen a szélsőségeket lemetszetni. Míg például az előbb említett Radio Wavesbe befért egy disszonáns és őrült fúvósdallam is, addig ehhez hasonló váratlan húzások már jóval ritkábban tűnnek fel az Apnea során, amely jellemző példája az érettebbé válás zenei veszélyeinek. A slágeresség ugyanakkor megmaradt: mind a klipes szám, az alant is látható Chimera, mind a Red Like Fire vagy a I Know (You Love Me) éppen annyira fülbemászó darabok, amennyire egy ilyen szinte álló brit gitárzenekartól elvárható. Se több, se kevesebb – engem csak ennyi zavar. Mert hiába dúdolgattam heteken keresztül az I Know (You Love Me) nagy klasszikusokra hajazó főtémáját, azért nagyon hiányzik az a mindent beborító sötétség, amely az első albumra néha olyan áthatolhatatlanul ráterült. Az Apnea épp’ csak annyival fakóbb, mint egy szokásos második nagylemez volt az előző évtized nagy indie áradatában – azonban olykor azokat is szénné hallgattuk.
O. Children – Chimera
Borító:
