Ha már épp megpendítettem ezt az ambient témát, és hogy Odori a legjobb 2008-ban, gyorsan hozzáteszem azt is, hogy baromi jó év ez ennek a stílusnak. Itt van mindjárt a nagyok közül Ø, avagy Mika Vainio, avagy a klasszikus Pan Sonic egyik fele, aki Oleva címmel dobott ki egy lemezt idén, és erre is simán azt mondanám, hogy a legjobb dolog, ami az ambienttel történt, csak ez már inkább a stílus kísérletezőbb oldalán esett meg, ahol az idm-nek nyoma sincs.
A finn Sähkö Recordings a szememben két nagy dologért felelős a világon: egyrészt a mai napig sorozatban adja ki Mika Vainio szólólemezeit, másrészt otthont ad Jimi Tenor bármennyire is elborult próbálkozásainak (és szabadjon megjegyeznem, annyira elborlut még egyik sem volt, hogy ne lett volna baromi jó). Így aztán természetesen ismét a Sähkö felel azért, hogy idén is megkaphattuk az aktuális adagot Vainio zsenijéből, amit az Ø név alatt találunk a katalógusban. Tekintve, hogy emberünk a fél esze, lelke, motorja a Pan Sonicnak, nem kell túlragozni a róla szóló előadást, ha meg valaki az említett formációt nem ismeri, annak egyébként is van mit pótolnia. A védjegy ez esetben az a fajta, gyakran saját gizmókkal előadott kísérletezős elektronika, ami sebességben bárhol mozogjon is a drone ambienttől a döngölő technoig, rögtön felismerhetők benne azok a leheletfinom zajminták, amik billogként égnek bele szinte minden számba. Nem a harsh noise az ő igazi világuk (már ami a stúdióanyagokat illeti), hanem azok az egészen finom glitchek, zörejek, háttérben zúgó, szöszölő rétegek, amitől egy utcáról betévedt hétköznapi emberrel is el lehet hitetni, hogy a zajzenében márpedig vannak bárki számára szerethető és kellemes darabok is.
Pan Sonic
Mindez, amit az előzőekben leírtam a Pan Sonicról, nagyjából egyenesen fordítható bele abba, amit az Oleváról mondanék. Kísérleti, koszos, karcos, de valójában nem zajzene, mert annyira finomak ezek a hangminták, mintha levegőben lebbenő madártollakat látnék szuperközelin, amint épp összeérnek a pihék végei, majd egymást ellökve szállnak tovább súlytalanul. Egyszer egy üres űrállomás magányába harapunk bele mindenféle ritmus nélkül (Unien holvit), aztán megérkezik a beat is (S-bahn), de persze soha nem akar táncoltatni, inkább csak fekszik rá az ember, rávetíti magát a plafonon örvénylő, hűvös színekre, kiszakad a testéből, és tesz egy sétát az asztrálsíkon onnan. A Loihdittu és a Vastus esetében már azt érzem, hogy az átlag fölé húz a sebesség, de valójában csak a csilingelő hangok és a lüktető dobok miatt lesz annyira feszített a zene, hogy nem is a hangfal dübörög, hanem az agyam lüktet. Az U-bahnnál érezzük, amint az űrhajóból elszökik az oxigén, baljósan villognak a műszerek, kényszerleszállás következik, és az ez után következő darabok (Koituva, Mojave) már egy kietlen bolygó magányáról szólnak. Creepy, és végtelenül vizuális. A kísérletezés a végére száll el leginkább, a Kausaaliton már egészen experimentális, majd amikor az idegen civilizáció bevezet a saját világába (Muistetun palaava taajuus), a hátamon futkos a hideg.
Interjú Mika Vainioval – part 1 (további részek: part 2, part 3)
Ha lenne egy kereskedelmi sikerre törekvő szándék Mika Vainio oldaláról, és egy ezt megdolgozó háttérintézmény a kiadó részéről, ez az album lehetne a soundtrackje a következő nagy sci-fi-nek az álomgyárban. Jelen állás szerint viszont ez a lemez is megmarad a föld alatt, és csak háztartási tripmovieknak lesz a leggyönyörűbb aláfestője. Mestermű.
Linkek: