Tegyük most félre azt, hogy a világ egyik fele be van ájulva, a másik meg húzza a száját attól, hogy egy világhírű banda ingyen odaadja mindenkinek nevetséges minőségben (160 kbps) az új albumát, ami úgyis kikerülne ugyanaznap a netre, csak nem az ő kezükből, és nem forradalomnak hívnák, hanem lopásnak. Tegyük félre a hype-ot. Van itt egy képzeletbeli lemez ezen a képzeletbeli asztalon. Csak erre koncentrálj. Fújd ki a levegőt, és nyomj egy Play-t. Játsszunk le egy zen-menetet. Most van elméletileg 42 percem és 34 másodpercem, hogy elmeséljem közben, mi is van ezen a friss, de viharvert albumon: a Radiohead In Rainbows-án.
Sok lemez van a Föld akusztikai galaxisában, amit maga teljében csak egy másik lemez ismeretében lehet megérteni. Nem különösebben újdonság, a Beatles Rubber Soulja nélkül valószínűleg nincsen Beach Boystól Pet Sounds, a Massive Attack Protection-je nélkül nincsen Madonna Ray of Light-ja, ésatöbbi, ésatöbbi. Most nem arra próbálok utalni, hogy a Radiohead korszakos zenekar, meg hogy ennyi és ennyi zenekar nem is létezne, ha ezek a srácok nem kezdenek el zenélni, hanem beülnek rejszolni egy oxfordshire-i íróasztal mögé, míg el nem viszi őket a érelmeszesedés. Ez tiszta sor, lehet szeretni vagy gyűlölni Yorke-ékat, ez már így van, punktum, akkor is, ha valamilyen karhatalom holnap bezúzatja az összes OK Computer-t és The Bends-t. Ezt nyilván a Radiohead tagjai is tudják, mégis összehoztak egy újabb lemezt, sőt, még arra is van idejük és kedvük, hogy szórakozzanak egy kicsit a komplett zenei médiával. De ez már a hype része a dolognak, ami bulvár, és én nagy ívben teszek a helyzet bulvár részére.
Aki ezzel az albummal komolyan akar törődni, nem azzal kezd el foglalkozni, hogy letöltés így, forradalom úgy. Minél nagyobb a téma súlya, annál valószínűbb, hogy csak szubjektív igazságok sorát lehet felállítani vele szemben. Nos, én törődni szerettem volna az anyaggal, mélyen belemenni, mégsem hiszem, hogy előrébb lennék, mint bárki más. Túl nagy a kontextus, túl sok az olyan gyökér, amely nem mutatja magát. Lehetetlennek tűnő a feladat, talán egy nem-kritikus nem is törődne vele, csak azzal, hogy jó-e, amit az albumon hall. Jó? Jó. Nem jó? Nem jó. Titulálta már ismerősöm szar melegalbumnak az In Rainbows-t, volt, aki mellett teljesen elment, sőt, olyat is láttam, aki teljesen bekattant egyetlen számtól. Sok, pici szubjektív igazság. Én sem tehetek máshogy, mint felállítok egy újabb hipotézist.
Sok olyan lemez van, ami a maga valójában, önmagában nem árulja el minden titkát. Az In Rainbows is egy ilyen, sarki fénnyel és felmosóvízszínnel derengő album. Egy yin rész egy yang mellett. Önmagában is élvezetes, bár a hétköznapi hallgató számára is feltűnő lehet, hogy mennyire fragmentált és “hú-de-ismerős” elemekkel tűzdelt dalokat hall – nem konkrét egyezéseket, csak homályos utalásokat. A 15 Step elején szinte megrémültem, mert egyből beugrott Björk szörnyűséges Voltájának nyitószáma, az Earth Intruders, hogy aztán a White Stripes-t feldolgozó bögölybandává transzformálódjanak (Bodysnatchers). Langyos, pőre, Antony and The Johnsons-pillanatokat idéző szám a Nude, a kevésbé emlékezetes fajtából – nem, nem szeretném végigvenni track-by-track az albumot (de annyit még muszáj megjegyeznem azért, hogy a záró Videotape egész elképesztően addiktív fúzió egy Boards of Canada-alap és egy Radiohead-téma között), csupán arra próbálok rámutatni, hogy Yorke-ék mindenkire reflektálnak, amihez cseppnyi közük is volt nem rövid pályafutásuk során. 22 év pedig nagyon hosszú idő a popzenében. Most jött el az ideje, hogy visszaforgassák az experimentális tudást, amit ez alatt az idő alatt összeszedtek. Az In Rainbows összegző album – nem a Radiohead munkásságát szedi azonban össze, ebben a tekintetben eltér az összegző album műfajától. Az In Rainbows mindent szeretne összegezni, véleményes sikerrel.
Miután összegeztük minden tudásunk a világról, mi marad? Mi maradunk. Itt azonban megakad a nyelv, elhallgat a száj, csak körbeírásokra képes, korántsem olyan biztos a talaj, mint eddig volt. Az In Rainbows nem az önreflexióról szól, arról, hogy kik is vagyunk mi, milliónyi eladott lemez után, több, egyenként is stílusalakító album után. Hiányzik a fúzió összegzés és önreflexió között, yin és yang ismerik egymás határvonalait, és bár mossák egymást, nem keverednek – az önreflexió már megtörtént, nem is olyan régen. Thom Yorke már kiásta lelke helyén a lyukat, amin Csodaországba lehet jutni – ez volt szólóalbuma, az Eraser, egy defenzív, de hívogató, körbejárható, de megérthetetlen világ.
Így kerül helyére a két pólus, a tenger és a part, így teljes az összkép. Most már lemehet a nap. A negyvenkettedik percben járunk.