Jessie J, James Blake, The Vaccines, Jamie Woon, Claire Maguire – az idén januárban, ebben a sorrendben elsorolt öt névből talán csak az utolsónál mondhatjuk azt, hogy a Sound of 2011 ítészei mellélőttek. Az első négy helyezett viszont valóban fontos pontja volt 2011-nek, ezzel is erősítve a tényt, hogy érdemes odafigyelni a BBC által életre hívott szavazásra, melyben közel 200 brit kritikus véleménye áll össze egy trendmutató egésszé. James Blake azonos című albuma ugyan kapott negatív kritikákat is, nagy általánosságban elmondható, hogy sokan a dubstep evolúciós pontjának tartják idei lemezét. A Vaccines albumát én ugyan nem tartottam túl sokra – szerintem egyszerűen ötlettelen és unalmas -, a szigetországban azonban díjazták az indie rock újabb vadhajtását, ahogy Jessie J és Jamie Woon különutas önmegvalósításait is – csak Claire Maguire-nek nem sikerült újoncként rászolgálni első lemezével a megelőlegezett hype-ra.

A koncepció idén is ugyanaz, mint eddig: 184 brit kritikus listáiból állította össze a BBC a Sound of 2012 hosszabb listáját, melyet a héten tett közzé. Ugyan a bevezetőben angol és amerikai zenekarokat említettünk, ezt azonban csak a gyakorlatra értettük, nincs ilyen jellegű megkötés, lehetne akár egy klassz litván zenekar a longlisten. A végeredmény azonban mégis azt mutatja, hogy teljesen vagy alig ismert nevek már idáig se jutnak el, nemhogy az ötös dobogóra. De szerencsére nem vált X-Factor és American Idol-temetővé a szavazás, sőt, az is elvárás, hogy az angol kislemez-chartok Top 20 részén még szűz legyen a banda vagy előadó.

Főleg utóbbi kitételnek köszönhető, hogy az idei összeállítás nagyrészt három részre osztható: amerikai sztárok, akik odahaza már tulajdonképpen befutottak vagy ismertek, de Európában még legfeljebb rétegsikereket arattak (Skrillex, A$ap Rocky, Frank Ocean), olyan angol dj-k és előadók, akik már az áttörés határán vannak, és még épp belefértek a kritériumokba (Flux Pavilion, Dot Rotten, Michael Kiwanuka) és persze a szokásos, lokális ismertséggel bíró, fekete lóként versenyző bandák és énekesek (Azealia Banks, Niki and The Dove).

A$ap Rocky

Láttunk már pár Bittersweet Symphony-feldolgozást, de a ’90-es évek ikonikus The Verve-dalához kevesen nyúltak olyan finoman és visszafogottan, mint A$ap Rocky. Ez már csak azért is meglepő, mert személyében egy keményvonalas harlemi rappert tisztelhetünk, akinek többi videójában (Purple Swag, Peso) leginkább egy újabb Wiz Khalifa– és Tyler the Creator-generációt látunk. Azt viszont nem tagadhatjuk, hogy vérében van a hiphop: dalaiból árad az olykor misztikus, olykor chilles flow, ráadásul polgári neve, azaz Rakim Mayers is a stílus nagyjaitól, az Eric B. & Rakim duótól eredeztethető. Mr. Mayers néhány elszórt dal és közreműködés mellett egy mixtape-et mutathat fel (LiveLoveASAP), amellyel nemcsak a kritikusokat győzte meg, de a Sonyt is, amely lemezszerződést ajánlott a rappernek. Művészneve egyébként nem az ASAP hagyományos jelentésére utal: a betűszó az Always Strive and Prosper (Örökké küzdeni és sikeresnek lenni) rövidítést takarja.

Frank Ocean

Az Odd Future kollektíva Tyler the Creator mellett leginkább felkapott neve Frank Ocean, aki ugyan hangzásában talán a legvisszafogottabb a társaságból, mégis benne látjuk a több perspektívát. A szimpatikus, a Katrina-hurrikán elől Los Angelesbe költöző énekes már eddig is begyűjtött néhány igen értékes kreditet: lemezszerződés a Def Jammel, kiváló fogadtatást kapó debütlemez-mixtape (nostalgia, Ultra), közös munka Kanye Westtel és Jay-Z-vel azok idei Watch The Throne-albumán (két számban is), de a java érezhetően csak ezután jön. Dalszerzőként egyébként sokkal régebb óta halad az íven: feltűnt a neve John Legend, Beyoncé, Pharrell Williams és Nas lemezein is. Emlegethetnénk egy lapon The Weeknddel akár, ha ne lenne ennyire eltérő a hangzásuk, de végtére is mindketten az r’n’b hangzásának megújítói.

Skrillex

Az idei év után porhintés lenne nem elismerni, hogy a dubsteppel szembeni pozitív “társadalmi” hozzáállás kitermelte a maga végletét, és egyre többen tesznek “nagyon nem cool”-t az egyenlőségjel másik oldalára, ha a stílusról van szó. A dubstep, vagy inkább – mi is ízlelgetjük a szót – brostep jelensége Skrillex, aki sokkal inkább trendsettersége, mintsem hatalmas tehetsége miatt jutott a lista élbolyába. A dubstep ugyan már évek óta kitört az underground bűvköréből, és a szigetországi zenei élet is kitermelte a saját stílusbeli társulatát (Magnetic Man), Skrillex olyan sikereket ért el az elmúlt két évben egyetlen nagylemez nélkül, ami figyelemre mindenképpen méltó. Nemrég jelölték Grammyre, így nem lennénk meglepve, ha 2012-ben már tényleg a csapból is ő folyna.

Flux Pavilion

Három amerikai után jöjjön végre egy angol, ha már egy brit díjról beszélünk: a northhamptonshire-i Joshua Steele az eggyel fentebbi előadó útján jár. Flux Pavilionként ő is egyértelmű bizonyságot tesz arról, hogy fiatalabb korában halálos dózist kaphatott wobblerekből, így – akár az I Can’t Stop, akár a Bass Cannon című számokat hallgatjuk – felkészülhetünk a mélynyomót szaggató basszusokra, de az Excuse Me dubos hangulataival például sokkal közelebb áll a stílus gyökereihez. Frank Oceanhöz hasonlóan ő is feltűnt a Watch The Throne lemezen, az I Can’t Stop főtémáját sikerült óriási képzelőerővel átmásolni a Who Gon Stop Me-be. Skrillexhez hasonlóan őt is inkább a koncertek eredményei és a trend sodorta erre a listára, ettől független nem lepődnénk meg rajta sem, ha a legjobb öt közé emelnék.

Michael Kiwanuka

Hiphop és dubsep után meglepő váltás: ha azt mondom, hogy ugyanazt érzem mostanában Michael Kiwanuka hallgatása közben, mint amikor először szembesültem Aloe Blacc orgánumával, néhányan már talán sejtik, mivel is állunk szemben. Az ugandai szülőkkel bíró, de már Londonban felnövő Kiwanuka egyetlen ep-t jelentett még csak meg idén nyáron (Tell Me A Tale), azonban már az idei év szupersztárja, Adele előtt léphetett fel több koncerten, és klipjei alapján (Tell Me A Tale, Home Again) szinte elvárható lenne, hogy a jövő márciusra datált Home Again debütáló album igazi generációkon átívelő siker legyen. Kiwanuka kapcsán nem feltétlenül a neosoul címkét használnám, annyira egyszerűek és múltba révedőek a dalai – és persze egytől egyig kiválóak. Énekstílusa egyébként egy kissé a Coldplay-es Chris Martinéra emlékeztet, erről persze nem tehet, de ez is csak lökhet a szekerén.

Dot Rotten

A brit grime színtér olyannyira átláthatatlanná vált az elmúlt években a nem bennfentes vagy nem eléggé elkötelezett rajongók számára, hogy szinte meg se lepődtem azon, hogy Dot Rotten neve nem tűnt elsőre (de másodikra sem) ismerősnek. Dizzee Rascal, Wiley, Tinie Tempah vagy a Boy Better Know csapat mellett azonban buzgón folyik az utánpótlásképzés, ennek ékes példája Joseph Ellis, aki igazából már 2004 óta a pályán van két mixtape-pel. A drum and bass-duó Chase & Status fellépésein is sikerrel nyitott már több alkalommal. Klipjei, a Keep It On Low vagy a Normal Human Being alapján a nagy átlagnál egy hajszállal ötletesebbnek érzem: ennyi talán elég lesz, hogy a lista ismertebb nevei mögé szorosan felzárkózzon, mint echte brit zenét toló előadó.

Azealia Banks

A női szakasz legtökösebbje A$ap Rockyhoz hasonlóan harlemi székhelyéről igazgatja egyelőre szűkös köreit. Ha meglepetés-előadót kéne választanunk a listáról, biztos rá tennénk a voksunk: noha csak a középmezőnyre elég eddigi ismertsége, mégis megvan benne minden, aki jövőre rendkívül ismertté teheti. A hiphopos hölgynek már jelenleg is vannak kiváló klipszámai (212 feat. Lazy Jay, L8R), szövegelése pedig úgy emlékeztet Nicki Minajra, hogy annak taszító külsőségeitől megkímél minket. Ráadásul dolgozott Lunice-szel egy, az említettekhez hasonlóan kiváló tracken (Runnin‘). Külön pluszpont: sose gondoltunk, hogy ennyire bátran fel lehet dolgozni egy Interpol-tracket.

Niki and The Dove

Malin Dahlström és Gustaf Karlöf zenekara szinte egzotikus tűnhet a listán végignézve, hiszen a Niki and The Dove Svédországból, egész pontosan Göteborgból igyekszik meghódítani a világot. Nem is a futottak még kategória esélyeivel: eddigi legnézettebb videójuk, a kiváló The Drummer már bőven 300 ezer megtekintés felett jár, ősszel a Guardian zenei rovata közölt egy hosszabb anyagot velük, és különösebben kifacsart ízlés sem kell szeretni őket. Dahlström egyszerre idézi Kate Bush-t és Robynt (és talán Karin Dreijert is) énekstílusában és kiállásban, az alapok pedig ennek megfelelően egy jóval okosabb elektropop elemeiből épülnek fel. Hallottunk már pár ilyet az elmúlt években (legutóbb pl. az Austra-t), de ezt nehéz túladagolni.

Dry The River

A Dry The River zenei habitusa alapján simán lehetne egy a sok amerikai indie-t és folkot fuzionáló banda közül, pedig az öttagú zenekar inkább a ködös Albiont, mintsem a napszítta Texast érzi. Alapvetően nem rosszak az olyan számaik, mint a No Rest vagy a Weights & Measures, mégis úgy érzem, megszakadnék, mire találnék valamit, ami kiemeli őket a huszonhatezer másik, hozzájuk hasonló zenekar közül. Valahogy a kép se áll össze: lassú, méltóságteljes zene, a csapat azonban valahogy nem tűnik elég érettnek ehhez. Ami viszont tény, hogy az Észak-Londonban szétszórt 3D-s koncertplakátjuk biztos, hogy a valaha volt 10 legcoolabb darab között van – bár ez igazából a kreatívosok érdeme.

Friends

Igazi google-gyilkos zenekarnevet sikerült választani a lista első brooklyni társulatának, pedig a VHS színezetű popzene és a multiinstrumentalizmus még 2012-ben is nyerő koktélnak tűnnek. A névválasztást felmenti valamennyire, hogy egy Beach Boys-album ösztönözte a Friendst erre a húzásra, és ezzel az infóval már egy hajszálnyival közelebb kerültünk az ötösfogat zenéjéhez. Pár hete megjelent kislemezük két száma homlokegyenest más világokat mutat be, de mind a I’m His Girl kissé blazírt tempói, mind a My Boo táncos lendülete kellemes a maga módján.

Jamie N Commons

Amikor először hallgattam a végig Jamie N Commons egyetlen, The Preacher című klipjét, erősen elgondolkodtam, hogy lehet egy 22 éves srácnak ennyire, de ennyire whiskey-szagú a hangja. Aki nem hiszi, járjon utána: ez az orgánum teljesen hitelesen idézi távolabbról Johnny Cash-t, közelebbről Tom Waitst és más puszták dalnokait. De ami a legkülönösebb az egészben, hogy ezt az élményt nem egy amerikaitól kapjuk meg: Jamie ugyanis Bristolban született, bár eltöltött némi időt az Egyesült Államokban, Chicagoban. The Baron című ötszámos ep-je idén októberben jött ki, debütáló nagylemeze pedig jövőre várható – bár egyelőre még kiadó sem áll a forma mögött. A jelölés után úgy érzem, nem kell sokat várnia egy lemezszerződésre.

Lianne La Havas

Régi francia filmek hangulatában kalandozik a jamaikai-görög Lianne La Havas és Willy Mason közös videójukban, a No Room For Doubtban. Igazi csodazene ez, Ella Fitzgerald és Erykah Badu hangját egyaránt idéző vokálokkal: ez már önmagában magyarázza a listán az előző Jamie-hez hasonlóan igen fiatal Lianne jelölését. Michael Kiwanukát sem felejtve igencsak az az érzésünk, hogy 2012 még az ideinél is erősebben fog szólni a soulról, és ha igazunk lesz, szinte biztos, hogy az a fiú és ez a lány jelentős szerepet fognak a trendben játszani. Lianne Lost & Found című ep-je már elérhető, jövő év elejére pedig az első nagylemez is be van lőve, melyet a Warner fog kiadni.

Ren Harvieu

Ha egy 21 éves énekesnő olyan előadókat nevez meg hatásai között, mint a Walker Brothers vagy Dusty Springfield, akkor már érdemes odafigyelni. Ha mindemellé annyira Mulholland Drive-osan hidegrázós hangja van, mint Ren Harvieu-nek, akkor máris hatványozottan érvényes az állítás. Az angol lány YouTube-os videói között találunk Roy Orbison-, Rolling Stones-, sőt Disney-feldolgozásokat, és mindegyik olyan érzéssel tölt el, mintha egy 20-es évekbeli dívát figyelnék egy szalonban ülve, miközben a finom polgári közönség körülöttem éli múló aranykorának legvégső pillanatait. Harvieu az elmúlt évben James Morrisont kísérte turnéján, de lehetséges, hogy a közeljövőben Johnny Marral, az egykori The Smiths-gitárossal is fog dolgozni. Első kislemeze (balra) Through The Night címmel érkezik januárban.

Spector

Nagyon erőlködni kell, hogy a Spector dalait hallgatva ne ugorjon be igen hamar a Kaiser Chiefs, a Killers vagy akár a Strokes neve – igen, célratörő indie játékosok ők, ízlésesen kiöltözve, ám egyelőre gázos pillanatok és persze komolyabb sikerek nélkül. Tipikusan az a zenekar, amiből még bármi lehet – ami biztos, hogy jövőre ők lesznek a turnén Florence + The Machine előzenekara, tehát innen csak maguk tudják elszúrni a dolgaikat. Dalaik, mint a What You Wanted vagy a Grey Shirt & Tie igazi koncertdaloknak tűnnek, ezt összekombinálva a három kislemez után jövőre érkező hosszabb anyaggal igen szép jövőt nézünk ki nekik – ha ki tudnak tűnni az elődök árnyai közül, talán a szigetország határain túl is.

Stooshe

A Stooshe első blikkre nekem nagyon gyanús volt, attól féltem, hogy valami Sugababes-szerű bandát sikerült bepasszírozni a legjobb 15 közé. Hál’ istennek tévedtem, nem is kicsit: Karis, Courtney és Alex triója ugyanis a rapre tette fel életét, sőt, nem félnek olyanokat mondani, hogy ők a Salt’n’Pepa és az Odd Future találkozása, amit akár az apokalipszis szinonimájaként is értelmezhetnénk, ha nem lenne például a Betty Woz Gone szuper videója, mely végre elmondja, mivel állunk szemben. Nagyszerű szövegekkel, csajos flow-val és egy merész klippel – ezzel szinte tematizálják, mire várhatunk a Stooshe-tól. Az outfit ugyan egy kissé fárasztó, de nem vagyunk Bravo magazin, hogy ezen igazán kiakadjunk – a Stooshe amúgy is túl jó ehhez.