A hazánkban is többé-kevésbé népszerűvé vált Ólafur Arnalds annak a kétezres évek második fele óta feltünedező, fiatal, ambiciózus ambient és modern classical előadók közegének prominens alakja, akikről jó ideje itt a Kultblogon is nagy kedvvel cikkezünk. Mint sokan ebben a szcénában, Ólafur sem a komoly-, hanem könnyűzenével kezdte pályafutását, méghozzá jelenlegi arculatával éppen ellentétesen, egy metal banda dobosaként. A fiatal srác akkoriban azzal próbálkozott, hogy azt a súlyos, monoton zenei világot különféle dallamosabb mintákkal dúsítsa. Több sikeres kooperálás után végül rájött, hogy tulajdonképpen ezek az ötletei vannak annyira érdekesek, kiforrottak, hogy ne töltelékként végezzék. És teljesen igaza volt.

Már az első szólóanyagai, a 2007-es Eulogy For Evolution és a 2008-as Variations Of Static is biztosan álltak a lábukon. A hegedűdallamok ízlésesek voltak, szívhez szóltak, a zongoradallamok ügyesen megidézték Erik Satie minimalista stílusát, a nagy ívű témákat pedig a korábbi közegből átemelt, immáron gépies, betonkemény ütemek klopfolták simára. Ezek az első lépések végül több műfajban, az ambient, a modern classical, de még a post-rock előadók és zenehallgatók között is kedvező és lelkes fogadtatásra találtak. Ráadásul a folytatás még impozánsabb volt. A 2009-es Found Songs apró zenei haikukra emlékeztető, kifinomult kompozíciói szerethető érzelmeket és csöndes megnyugvást nyújtottak, máig ez az egyik kedvenc anyagunk tőle. Ezt a vonalat vitte tovább a 2010-es And They Have Escaped The Weight Of Darkness és a 2011-es, mindössze egy hét alatt megírt, audiovizuálisan rögzített Living Room Songs is.

Végül Ólafur zenéjének igazi varázsát nem a hálószobában, hanem a márciusi budapesti koncerten élhettük át, ahol a német Nils Frahmal együtt bizonyították, hogy ezek a fiatal srácok messze többet tudnak, mint a házilag, laptoppal eszkábált komolyzenék. Nils lendületes, dinamikus játéka mellé remek ellenpólus volt Ólafur hűvös, lassan csordogáló zenéje. Kár, hogy az októberi folytatáson már csak Frahm, és a sokkal rövidebb műsoridő ellenére is kiemelkedő Winged Victory for the Sullen tudott bravúrozni, míg Ólafur minden spontaneitást nélkülözve, egy az egyben a márciusban már bemutatott műsort hozta el, amely elsőre élvezetes volt, másodszorra csak eseménytelen és álmosító.

Ólafur Arnalds – Old Skin ft. Arnór Dan

Azóta az érdektelen kislemezek és unalomba fulladó side-projektek mellett az lett a legszembetűnőbb, ahogy ez a szavak nélkül is éppen eléggé pátoszos zene minden vonatkozó közösségi csatornán egyre hevesebb érzelmi kitörésekre sarkallja a hallgatókat, akik csupa-csupa hangzatos közhellyel azonosítják a srác dalait. Amivel egészen addig nem lenne semmi gond, ha nem kezdene el maga Ólafur is belekényelmesedni ebbe a szerepbe. De itt most pontosan erről van szó. Noha a megjelenést megelőzően izgalmas megújulásról, kísérletezésről, fejlődésről volt szó, a For Now I Am Winter ebből szinte semmit váltott be, de még egynek is alig ment el.

Hiába az erős hangzás, az alapvetően sokszínű, klasszikus hangszerelés, hiába próbál magasztos lenni, ha a számok Ólafur korábbi munkáival szemben ezúttal inkább a futószalagon gyártott olcsó popzenék világát idézik. Az említett fejlődést elvileg egy énekes szerepeltetése, tehát az emberi hang beemelése jelenti, valójában az égvilágon nincs benne semmi érdekes. Ugyanis ebben a zenei közegben egyáltalán nem idegen az ének, s bár érezni, hogy a több számban is vendégszereplő, egyébként egészen jó Arnór Dan azért mindent belead, mivel már az alapanyaggal több helyen gondok vannak, gyakorlatilag feleslegesen erőlködik.

Ólafur Arnalds – For Now I Am Winter

Ennek ellenére akadnak emlékezetes pillanatok (Hands, be still, Words Of Amber), bár a legtöbb nem tart tovább egy dalnál, néha még annyi sem, aztán az a kevés is azonnal elpárolog. Ilyen a nyitótétel (Sudden Throw), mely talán az album legjobbja lehetne. A kellemes zongoraalappal, a háttérből feltünedező, mélyen úszó csellóval és az Iceland Symphony Orchestra erősödő jelenlével megidézett lassú emelkedés remekül teremt feszült atmoszférát. Azonban a dal mindössze három percig tart (mondjuk a témában rejlő potenciális 7-8 helyett), ráadásul baromi érzéketlenül, a tetőponthoz érve egyszer csak vége szakad. Ezzel már a legelején olyan csalódottságot generál, hogy még a második tétel hegedűszólója is gyakorlatilag ezt a kellemetlen momentumot siratja, velünk együtt.

És ez így megy tovább és tovább, egészen remek és totálisan középszerű megoldások váltogatják egymást, de végig ordítóan hiányzik a szenvedély. Próbálom felfelé kerekíteni, mert vannak jól megírt és beillesztett témák, ez nem kétséges. De mindazt, amit ez az album nyújt, amiről ez a zene szól, Ólafur már többször is elmesélte. Ráadásul egy sokkal megkapóbb, szerethetőbb stílusban.

Borító: