Az Angliában induló és ott lezajlott dubstep forradalmat már tucatnyi cikkben érintettük és emlegettük, de talán egyik lemezkritikánk se volt még ennyire közel a tűzhöz, már amennyiben belátjuk, hogy Benny Ill nélkül a posztdubstep olyan nevei, mint Joy Orbison vagy James Blake talán teljesen mást pörgetnének lemezjátszóikon. Napjainkban, 8 évvel a visszatekintve is hátborzongatóan találó című In Fine Style debütalbum és 4 évvel a Tempa kiadó akkor nagyon időszerű emlékeztetője, a Roots of Dubstep válogatás után is abszolút friss és kiapadhatatlan élményforrás olyan trackeket hallgatni, mint a mindkét lemezen jó okkal szereplő Gorgon Sound vagy a Classic Deluxe.

Talán nincs is annál nagyobb szentségtörés, ha az ember remixeli, sőt újraveszi azon számok egyikét, mely a legjobban kifejezi saját és egész színterének egy bizonyos időszakbeli szellemiségét, pedig a Quest For The Sonic Bounty legvisszataszítóbb pillanata egyértelműen a Classic Deluxe alapjaira építkező (a francokat építkező… ) Open Up Your Eyes, amit a legérdektelenebb dubstep díva címére pályázó Katy B hangjával sikerült totális blaszfémiaként reprezentálni. Bármennyire is apró hülyeségnek tűnhet egyetlen (ráadásul az utolsó) szám emlegetésével kezdeni egy lemezkritikát, több szinten is bosszantó ez az egész ügy: amellett, hogy egy ritka összecsapott és céltalanul pulzáló darab maga a track, érthetetlen a létezése is, abszolút ellentmond az egész album flowjának. Ha ebből slágert akartak csinálni Bennyék, hát alaposan mellényúltak.

Különösen azért érthetetlen a húzás, mivel sorban hallgatva a lemezt pár perccel korábban éppen átestünk egy tényleg kiválóan sikerült remixen; Lee Perry Exercisingjét tételesen elemezve gyakorlatilag mindent fel lehetne sorolni, mi is jó a Quest…-ben. Nem erőltetett, orientalista és messzi tájak imádatát sejtető hangulatok, finom tempók, okos váltások, azonban mindezt úgy tálalva, hogy sokkal inkább el tudja képzelni a hallgató mondjuk egy Lorn- vagy egy Magnetic Man-szettel szemben, hogy ez az egész működik súlyos sötétségben, izzadt testek között is.

Az említett hangulatok egyébként meghatározóak a lemez átfogó jellege szempontjából, mégsem mondanám, hogy akár egy Mexican Slayride, akár egy Dél-Amerikába röpítő Poison Wine csak azért lenne izgalmas, mert klassz hangminták vannak benne. A Quest For The Sonic Bounty legjobb pillanatai ezek, egyértelmű erődemonstrációja a régisulis dubstep képletek életképességének – bármennyire is fura oldschoolságról beszélni egy olyan stílus esetében, amit 6-7 éve még épp csak ízlelgetett az elektronikus zenei társadalom. Muszáj ugyanakkor megemlíteni, hogy vannak pillanatai az albumnak, amikor látszik, miért is léptek túl már producerek tömegei ezen a hangzáson és szerkezeteken: a Damn It kissé erőltetetten “jamaikás”, talán a legkevésbé történésszerű; és a hát a jó öreg wobblerek is inkább adnak okot arra, hogy felidézzük, honnan ered az a gyönyörű magyar kifejezés, hogy “parasztwobbler”, mintsem hogy elmerüljön a hallgató a tökönverős mélységekben. Ennél komolyabb problémák azonban nincsenek a Quest For The Sonic Bountyval (az orbitálisan égő  Classic Deluxe-os félrelépést inkább most felejtsük el), a stílus kedvelőinek abszolút ajánlott darab. Háromnegyed.

Lee Perry – Exercising (Horsepower Remix)