Tudnál röviden mesélni arról, hogy milyen volt a klubélet, amikor lemezlovas lettél?

Az 1970-es évek közepén kezdtem dj-zni, éppen a diszkó térhódításakor. Angliában nagyon erős fekete zenei közösség alakult már ki az 1960-as években, a Motown kiadó és társai nálunk is nagy népszerűségnek örvendtek, ezért a diszkó zene viszonylag könnyen gyökeret tudott ereszteni. Emlékszem, az első lemezeim 7″-esek voltak, hiszen csak 1976-ban jelent meg az első 12″ bakelit. Soul és funk felvételeket játszottam, ez volt az igazi diszkó hangzás. Volt pár brit zeném is, de főleg az amerikaiakra volt kíváncsi mindenki. Onnan jöttek a legjobb maxik, noha olykor befért valami tőlünk is, vagy Európa más részéről.

Mennyire volt nehéz beszerezni akkoriban az újdonságokat?

Már az 1960-as évektől kezdődően nagyon szofisztikált módszerek voltak erre. Amerikában olyan promóciós és előrendelős listák voltak, amikre eredetileg nem kerülhettünk volna fel, de mégis elintéztük, és páran már a megjelenés előtt birtokában voltunk a legújabb zenéknek. Ez nekem is sikerült az 1980-as évek elején, így gyakran volt, hogy olyan zenéket játszhattam, amiket még New Yorkban is csak páran ismertek. Manchesterben a Spin Inn volt az egyik ilyen bolt, amin keresztül jöttek a bakelitek. Később már a dj-k tesztelték is a zenéket, és ennek függvényében dőlt el, hogy megjelent-e Angliában az adott kiadvány.

Milyen volt a közösség? Underground jellegű volt a színtér, vagy voltak kereskedelmi sikerek is?

Egy nagy, de underground színteret kell elképzelni, összetartó szervezőkkel és partizókkal. Emlékszem, minden héten volt egy alldayer buli, rendszerint vasárnap, amikor minden dj összegyűlt egy helyen a rajongóikkal, és mindenféle zenét felraktak. Emellett voltak rendes klubestek. Az emberek elvezettek Manchesterbe Sheffieldből, Birminghamből, Leedsből, Huddersfieldből, Nottinghamből. Nagyon szenvedélyes, elszánt rajongókból állt a közönség, megszállottan keresték a zenéket.

Mennyire volt jellemző a meleg közösség jelenléte ezeken a partikon? Hasonlítható volt az amerikai mozgalomhoz?

A szcéna főleg feketékből állt, de nem melegekből. A melegek Angliában zeneileg nem olyanok voltak, mint a tengerentúlon. Itt nem léteztek olyan helyek, mint a Paradise Garage vagy a Better Days. Az első melegbár, a Heaven is csak 1978-ban nyitott, de az meg eleinte más vonalat követett. Angliában csak az 1980-as években, a Hi-NRG stílus jöttével vált a meleg színtér is részese a partivilágnak.

Alapját képezte-e ennek a világnak a northern soul mozgalom?

Nálunk biztosan nem. Számomra a northern soul nem volt hatással, Liverpoolban soha nem volt divat. Ott inkább a funk dominált, meg amúgy is, az 1970-es években már tényleg csak északon hallgattak ilyet az emberek. Persze, emlékszem, hogy amikor a Motown népszerű volt, mindenki ilyen zenét akart csinálni. A Twisted Wheel Manchesterben, a Torch Stoke-ban és a Catacombs Wolverhamptonban nagy northern soul főhadiszállások voltak, a dj-k alapvetően régebbi fekete zenéket kerestek. Liverpoolban viszont soha nem tudott teret hódítani, ott mindig a funk hódított, például a Parliament, vagy a Kool And The Gang.

Hogyan hatottak rád a későbbi irányzatok, például az acid house?

Már nem dj-ztem akkoriban. Kívülállóként néztem végig az egészet. Emlékszem a Haciendában töltött estékre, hihetetlen idők voltak. Nem tartott viszont sokáig. A színteret az ecstasy hajtotta, és rövid idő után a szerelmet és békét, a barátságot és szeretetet felváltották a fegyverek. A bűnözők meglátták a pénzkereseti lehetőséget benne. Főleg Machester járt nagyon rosszul. Később pedig már nem tetszett a dolgok alakulása: az acid house berobbanása után pár hónappal már mindenki csak house-t játszott, holott korábban a hiphoptól a funkig mindent felraktak a dj-k. Az acid house kezdetével nagyon összeszűkült a zenei paletta, egysíkú lett mind a hangulat, mind a tempó. Sok zenét kizárt a klubokból, és vele együtt sok embert is.

Mikor és miért hagytál fel a dj-zéssel?

Valamikor 1983 végén történt. Akkoriban főleg a Legendben és a Wigan Pierben játszottam, javarészt fekete közönségnek. Emlékszem, a breaktánc betört a kultúrába, megtörte a dinamizmust, kihívást és csapatokat hozott. Sok ember úgy érezte, hogy ezzel kívülállóvá vált, mert nem akartak tartozni sehova. Én sem. Ráadásul ekkor már jobban foglalkoztatott a producerkedés, új dolgokat akartam kipróbálni. Na meg nem tartottam egészségesnek, hogy lassan már tíz éve dj-zek, heti öt-hat éjszakán át. Muszáj volt váltani.

Miért tértél akkor vissza mégis?

2003-ban kezdtem újra dj-zni. Elindítottam a website-omat, az Electrofunkroots-t, amin az 1980-as évek elejéről írtam zenei cikkeket. Sokan megismertek ekkor, főleg fiatalok, akik megkérdezték, nem akarok-e dj-zni nekik, én meg úgy döntöttem, hogy visszatérek néhány alkalomra Manchesterbe. Mindig ott éreztem magam leginkább otthon. Nagyon sikeres esték voltak ezek, így elhívtak később Sheffieldbe, Leedsbe, Newcastle-be, majd még később, 2005-ben kijött a Credit To The Edit albumom, ami lehetővé tette, hogy Anglián kívül is játsszak.

Miért készítesz ennyi editet? Miért tartod fontosnak?

Hogy jól tudjam játszani a zenéket. Sokszor egy-egy részt meg kell hosszabbítani egy zenében, hogy például könnyebb legyen mixelni. Vagy, ha valaminek van egy jó kiállása, vagy klassz instrumentális része, akkor szeretem, ha az is hosszabban szól, vagy visszatér később. De egyébként, amikor editet csinálok, csak magamra gondolok, hogy jól tudjam keverni a számot, kényelmesebb legyen úgymond dolgozni vele a pultban.

Szereted a mai zenei irányzatokat?

Ha 18 lennék, biztos szeretném a dubstepet. De ma már más feladatom van. 25 éve mindig a legújabb zenéket játszottam, ma viszont már fontosabb nekem, hogy összekössem az embereket és a zenei gyökereiket, anélkül, hogy nosztalgikus hatást váltanék ki.

Miként látod a kapcsolatodat a mai partigenerációval?

Én a múltamat, a fiatalok az energiát hozzák egy buliban. Egymást “etetjük” ezekkel, és ez fontos. Nem akarok a múltban ragadni. Rengeteg korombelit ismerek, akiknek már semmi közük a jelenhez, és a múlthoz is csak nosztalgikusan állnak. Persze én is a mai napig hallgatok zenéket az 1960-as évekből, de mai szemmel próbálom átérezni őket. Mai érzésekhez, hangulatokhoz társítom őket, nem a fiatalságomhoz. Ahogy öregszel, egy zene több emlékkel is megtöltheti az életed, mert a zene továbblép. Csak azért, mert valami 40 éves, még nem jelenti azt, hogy ma már nem érvényes. Ma is releváns lehet, ma is lehet benne energia. S érdekel, hogy ha én valamit csinálok ma, akkor az milyen hatással van a fiatal zenészekre, mit vált ki belőlük.

Greg Wilson live @ Mono Klub, 2010. december 10.