Számomra a bigbeat mellett főként a trance-ről szólt a kilencvenes évek, és mind a mai napig előszeretettel hallgatom a korai Global Underground-okat, vagy a Telstar TV által kiadott Euphoria-sorozat évtized végi, millenium közeli darabjait (na meg Bill Brewster zseniális könyvének, a Last Night A DJ Saved My Life-nak a trance-szel foglalkozó oldalain felsorolt témáit). Ugyanakkor kifejezetten sajnálom, hogy az ezután bekövetkezett populáris robbanás mennyire tönkretette ezt a csodálatos stílust, ami tulajdonképpen az alapját képezte szinte minden mai mainstream dance-kultúrának. Persze ettől még az ember nem mond le arról, ami meghatározta a tinédzser éveit, és tulajdonképpen nem is lenne fair azt mondani, hogy minden mai trance zene szar. Például Markus Schulz 2004-es Coldharbour Sessions-e kellemes meglepetésként ért, mint ahogy a napokban megjelent és progresszív körökben borzasztó sznob módon mocsártrance-ként csúfolt Dave Seaman DJ mix is teljesen rendben van (meg amúgy az új Francois K kiadvány első lemezén is van pár szép, trance-es momentum), de ezek mellett régóta létezik már a stílusnak egy múlt évtizedet felidéző, nagyon érzelmes, rendkívül intelligens és még mindig nagyon underground reinkarnációja, melyet főként olyan producereknek köszönhetünk, mint Hiroshi Watanabe (Kaito), vagy Axell Willner (The Field). Ezek után pedig nyilván kiváncsian mentünk el megnézni Andy Moor-t, az egykoron legendás Tilt tagját, még ha valahol belül tudtuk is, hogy az előbb felsoroltakból valószínűleg semmi se lesz.

Csalódottságunkat azonban nem a buli, hanem a találkozás magával Moorral okozta. Elhiszem, hogy nem kellemes késni a repülővel, és közvetlen a fellépés előtt megérkezni a helyszínre, de ettől szerintem még komolyan lehetne venni egy interjút, pláne akkor, ha már egyre előzőleg, láthatóan képes volt (természetesen simán megértem, hogy az előttem lévő, lehengerlően csinos szőke hölgy társasága jobb volt az enyéménél, de azért mégis csak kínos, hogy közel öt év és bőven száz fölötti interjúkészítés után pont egy ennyire tisztelt és világszerte elismert sztár viselkedik így).

Eleinte a Tilt-tel kapcsolatban kérdeztük a DJ-t, aki elmondta, hogy a projekt lényegében már halott: “Park-ék nagyon öregek már, és rég nem érdekli őket a trance. Számomra a Tilt nem más, mint egy csoport ember a múltból, akik úgy döntöttek, hogy nem abba az irányba szeretnének tovább menni, amerre én.” Hasonló indokok miatt nem működik már a Leama & Moor kollaboráció se: “Martin egy nagyon kreatív producer annak ellenére is, hogy egyre ritkábban ír trance zenét. Pár évvel ezelőtt úgy döntött, hogy azt a fajta a vonalat szeretné csinálni, amit például Sasha-ék képviselnek, szóval ma már külön utakon járunk. Talán egyszer ezek az utak még keresztezni fogják egymást, én nem zárom ki a lehetőséget.” Ugyan nem mondta ki egyikőnk sem (Moort gondolom valaki megtanította normálisan nyilatkozni még az Anjunabeats-nél, vagy az Armada-nál, én meg miért legyek bunkó), de nekem olyan érzésem támadt ekkor, mintha Andy Mooron kívül mindenki hülye lenne ebben a világban, mert már nem a trance-szel foglalkozik. (Mellékgondolat: kár, hogy minden jó stílus ebbe a “felsőbbrendűség érzése”-problémába döglik bele, lásd akár a progresszív house-t is.)

A trancereknek azonban legalább sikerült az, ami a progisoknak nem: a közönségük általánosságban kedves, mosolygós, jó fej emberekből áll, akikkel még egy ilyen buli is felkúszik az élvezhető kategóriába. Ugyan hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt óriási Pacha/Home utánérzésem 2001-2002-ből (értsd: kb. minden huszadik férfira jutott egy nő), de a hangulat kellemes volt, a lányok meg egyszerűen annyira gyönyörűek voltak, hogy az embert nem is zavarta, hogy a DJ pultból nem lehetett látni semmit, a vizuál és a fények pedig az elégséges szintjét sem ütötték meg – volt mást – szebbet, jobbat – bámulni.

Ezzel szemben nem nagyon tudom mire vélni, hogy Moor sem a trance jelenlégi helyzetéről, sem a partikultúrájáról nem tudott érdemben sokat nyilatkozni. “Egyes helyeken erősebb, másutt gyengébb a trance. Manapság nincs akkora igény az intellektuális, szállósabb hangzásra, ezért az öregek elfordultak a stílustól. Biztos a Tilt is ezért szűnt meg létezni.” mondta, majd hozzátette: “Ez talán az egyesek szerint évek óta létező, globális problémája a trance-nek. A fiatalok szeretik a gyorsabb, kevésbé melodikusabb, dallamosabb témákat, míg az öregek meg pont az ellenkezőjére vágynak. Az arany középutat egyelőre senki nem találja, de mind keressük. Én is keresem.” A DJ egyébként jelenleg a saját szerzői albumán dolgozik, ami már félig kész is van. Elmondása szerint egy mély, szállós lemezt szeretne készíteni, ami talán elsőre egy kicsit szokatlan lesz majd a rajongók körében, de biztos célba ér majd. Kérdésünkre, hogy szeretne-e bármi személyes mondanivalót, vagy üzenetet sugározni-e ezzel, csak annyit válaszolt: “Nem. Nem érzem úgy, hogy bármi ilyet kellene képviselnem. Ha mondanivalóra vágysz, akkor menj és olvass el egy könyvet. Ez csak zene, ne vedd túl komolyan!” A longplayer megjelenéséről egyelőre semmi biztosat nem tudott mondani, mivel állandóan turnézik, és alig van ideje foglalkozni a dalaival, de talán még idén eljut a boltok polcaira az anyag. “Nem merek nagyon intelligens, elvarázsolós zenéket írni egyelőre; félek, hogy pár kiöregedett raveren kívül senki nem értené meg. Tíz év múlva viszont csak ilyeneket szeretnék komponálni!” tette még hozzá.

Andy Moor a Club Royalban

S akkor maga a buli. Nagyon ígéretesnek tűnt a flyeren szereplő ötcsillagos helyszín és nem dohányzó tánctér kiírás, de azt elfelejtették közölni a szervezők, hogy maga a hotel az ötcsillagos és nem a bulira kijelölt hely, ami egyébként a hotel lenti szórakozóhelye volt. Egy hosszú, de meglepően szűk teremben ment a vigadalom, és dohányozni tényleg nem dohányzott hajnali háromig senki. A hang bőven lehetett volna jobb (kevés volt a hangszóró, a terem hátsó felében egyáltalán nem is volt semmi), mint ahogy a légkondícionáló hiánya is nagy hátrányt jelentett, mivel a viszonylag kevés jelenlévő ellenére is fülledt heringparti alakult ki. Sajnos a bár sem volt valami baráti a maga nyolcszázforintos sörárával, arról nem is beszélve, hogy a két korsóért odaadott kétezresből olykor vissza sem adtak. Ettől független viszont a szervezést nem érheti panasz: könnyű volt a bejutás, nem láttunk veszélyes kinézetű szekusokat, és a közönség is nagyon szimpatikus volt. S számomra ez mentette meg az estét.

A trance zene legjobb tulajdonsága, hogy a rajongói nagyon tudnak mulatni és ezáltal folyton jó a hangulat, mint ahogy annyi kezet sem látni más bulikon a magasban, mint ezeken, ami, ha nem is sokat, de őriz valami szépet a kilencvenes évek intenzív, energetikus és lüktető rave-korszakából. Inpieces szettje nagyon tetszett, részemről tökéletes lett volna, ha Moor is ezt folytatja, de ő inkább hozta a slágereket, így tulajdonképpen egyfajta parádénak felelt meg a háromórás performansza. Felcsendült pár jó zene, de annál több unalmasabb: engem nem nyűgözött le, hogy gyakorlatilag kivétel nélkül az összes szám, amit pörgetett, ugyanarra a struktúrára épült, ugyanannyi kiállással, ugyanazokban a pillanatokban. Idővel teljesen egybefolyt minden, az egymást váltó zenékben pár hangnyi eltérés volt csak, egyébként pedig a “monoton bevezetés – kiállás – trance-es hangok bekapcsolódása – fő kiállás – levezetés” koreográfiára épült a dalok legtöbbje. Felismertünk egy Madonna remixet, volt Agnelli & Nelson, meg Above & Beyond és valami Deadmau5-féleség is, míg Inpieces szettjében talán a Fragma 1999-es klasszikusának valami remixét véltem felfedezni, illetve talán a Delerium egyik, ugyancsak örökzöld művének is szólt valami átirata – mindkettőhöz teljesen kár volt hozzányúlni, akárkik is tették. Hármas.

Linkek:

• Andy Moor weboldala
• Andy Moor a MySpace-en
• Andy Moor a Wikipedián
• Trancetream.fm