A Paris Suit Yourself képében az egyik legkülönösebb rockzenekart ismerheti meg a hallgató, ami a Ninja Tune sublabele, a Big Dada holdudvarába valaha került, és létük egyben felvet egy érdekes terminológiai kérdést is: mi van a poszt-punk után?
Kevés szebb pillanatát tudom elképzelni a nagy általánosságban vett rockzenének, mint amikor egy rossz minőségű felvételen őrjöng és üvöltözik az artikuláltság pengeélén táncolva a huszonpár évvel ezelőtti Nick Cave, akkor még The Birthday Party név alatt alapozva meg mára kikezdhetetlen hírnevét. A Szülinapi buli mondjuk már akkor is annyira volt egyedi jelenség, mint egy bedrogozott rocksztár, talán nem is csoda, hogy Nick továbblépett, és elkezdte módszeresen felépíteni saját gótikus mítoszát az ő romlott magvaival, anélkül, hogy elsöpörte volna a 2000-es évek gótikus kliséket kiherélő mainstream hulláma.
Lényegében ugyanezen gótikus elemek (melyek egyébként legalább annyira köthetőek egy Christian Death-hez vagy egy Bauhaushoz) jelentős, de nem kizárólagos tartóoszlopai annak a passzív-agresszív hangulattal és vad szexualitással telített bordélyháznak, ami a Paris Suit Yourself debütalbuma lett. A My Main Shitstain körülbelül annyira összeszedett és kontrollált, mint Nick bácsi lehetett azon az előző bekezdésben emlegetett felvételen, és ha jól figyelünk, feltűnhet, hogy egy újabb albumot hallgatunk, melyen kíméletlenül beszivárogni látszik Afrika a nagy európai zenei életbe: a Lost My Girl réveteg sámántáncok és egy eldurvuló házibuli között ingázik, mi se tudjuk, mikor éppen merre húzva.
De nem is lenne közvetve Ninja Tune-közeli zenekar a Bordeauxból induló trió (két srác, Luvinsky és Victor, illetve egy Marie nevű csaj), ha a mocskos rétegek között túrva csak ennyit fedeznénk fel. A Surprise például egy akkora alternatív hiphop szám, amekkorát egy MF Doom is csak jobb napjain tud összehegeszteni, és jól rámutat arra is, hogy milyen okosan, kiegészítő szerepben használják az elektronikát számaikban, ahogy azt már a Ninja Tune XX-en szereplő számukban, az I’ll Let You Knowban tették; a John’s Angels kicsit olyan, mintha Antony Hegarty ugrott volna be egy percre valamit produkálni; a Fatherben minden igazhitű punk rémálma, a hegedű is feltűnik. Ez a káosz csak tovább erősíti a kérdésfelvetés jogosságát: ez is poszt-punk volna? Ami biztos, hogy ez már nem a Bloc Partyk és Interpolok punkja, hanem valami zabolátlan és nyers, törzsi dühöngés, amiben azért van valami mély szervezőerő, ahogyan a hasonlóan koszos és zajos, de kevésbé őrült Liars-albumon, a Sisterworldön is volt. Mi van a posztpunk után? Ha vertikálisan gondolkodunk, akkor semmi; ha körforgásként látjuk a helyzetet, akkor ismerjük csak fel, hogy eljött az új Primal Screamek és The Fallok ideje. A Paris Suit Yourself kiadványa debütálásként abszolút korrekt és izgalmas munka, bár az említettekhez még nem ér fel; a lehetőség viszont mindenképpen megvan bennük. Négyes.
Paris Suit Yourself – Lost My Girl (live)
Tracklist:
- Intro
- Craig Machinsky
- Rollin’ On
- Sometimes
- John’s Angels
- Brainwashed
- Surprise
- Lost My GirlDecadanse
- Sophie Scholl
- Yesterday’ll Make You Cry
- Father
- Soliloque
Borító:
