A szigetország legtehetségesebb ikerpárja, Jófríður és Ásthildur Ákadóttir tavaly decemberben jelentette meg második nagylemezét, az Alex Somers producer figyelő tekintete mellett rögzített Twosomeness-t, rajta tizenkét aranyos, kedves, hangulatos dalocskával. Bár Jófríður másik projektje, a klarinételektroval bűvészkedő Samaris egy jóval érdekesebb, több lehetőséget magában rejtő kezdeményezés, ikertestvérével összebarkácsolt albumait is érdemes megismerni. Törékeny, folkos, olykor melankolikus lemezek ezek, melyek remekül funkcionálnak háttérzeneként úgy tavaszi autóutak, mint téli estéken párássá fűtött ablakok mellé. Pech, hogy a Toldi Klubban épp működésképtelenek.

A hangulatnak már a szükséges rossz, az ikrek kezdésének a Trafóbéli Patrick Wolf koncert végéhez való igazítása sem tett jót. A fő probléma azonban az volt, hogy a szervezők elfeledkeztek a tényről: vannak zenék, amelyekhez ülni kell. Ahogy Nils Frahmot sem dobod be egy füstös kocsmába bárzongoristának, úgy más olyan együttest sem teszel hangos helyre, amelynek zenéje kifejezetten halk, amelyre táncolni lehetetlen, és amelynek finomsága jobban átjönne, ha nem félközönségnyi félhangos beszédet és csörömpölést kellene átszakítania. Ha az embereket rendezett sorokban leülteted, tízből kilenc alkalommal halkabbak lesznek. Nem lesz felesleges mászkálás, minduntalan összeütközés, és főleg, és leginkább: nem alakul ki a tömeg végén egy olyan gócpont, ahol mindenki inkább cseveg, mint hallgat. Mert ez egy ilyen aprócska teremben meglehetősen kínos tud lenni.

Azt, hogy milyen nehéz lehet az előadónak ilyen környezetben, ahol hallgatóságának felétől teljes közöny üvölt felé (olykor szó szerint), a maximumot hozni, el sem tudom képzelni. A lányok megilletődöttségét kezdetben technikai jellegű problémák súlyosbították: pedig majdnem egy óra csúszásról beszélhetünk a meghirdetett és a megvalósított kezdőidőpontok között, talán lett volna idő minden apróságot elrendezni, minden ilyen jelegű hiba lehetőségét kiszűrni. A koncert döcögős indulása ezek után egyáltalán nem meglepő. Az ikrek dekoncentráltak és kissé szétesettek voltak: bejelentették, hogy a Bloommal indítanak, majd inkább mégis az Ekki Vanmetát húzták elő, három-négy dalt is lejátszottak, mire, mondhatni, belerázódtak. Utána azonban már rendben volt minden.

Mert következett a Somewhere, annyira jól, hogy talán mindenki befogta a száját egy pillanatra. Az azt követő Evgeny kissin’ pedig az este meglepetése volt: sosem hittem volna, hogy az albumon ennyire semmit nem mutató szám ilyen jól működhet élőben. Az ikrek hangja csodálatosan cseng össze, Jófríður björkös utózöngéje pedig még a legegyszerűbb számot is izgalmassá teszi. Az előadott dalok súlypontja nyilvánvalóan a második nagylemezre esett, az elsőt csak az En þú varst ævintýr és az I wrote a song idézte fel utóízszerűen, és ez nagyon rendben is van így: a második album egy sokkal érettebb, átgondoltabb, élőben előadhatóbb valami lett az első egyszerű barkácshangulata után.

Viszont én továbbra is úgy gondolom, hogy ez a zene nem az, amely feltétlenül turnét igényel. Ez az, amelyet otthon hallgatsz ablaktörlés közben, vagy a buszon, utazva A-ból B-be. Mindenképp nyugalomra van szüksége. Tér kell neki és levegő. Lehetett volna ez egy jó koncert is. Szomorú, hogy végül nem lett az.

A fotók nem Budapesten, hanem a Pascal Pinon bécsi koncertjén készültek.