Valami oknál fogva szokás a Dining Rooms-t úgy kategorizálni, mint elektronika és ambient határmezsgyéjén mozgó duó, pedig annyira nem bonyolult, amit csinálnak, és nem is több egyszerű nu jazznél. Ez most rossz? Francokat! A stílus egyik legjobb képviselője ez a két olasz, és isten ments, hogy nekiálljanak valami überfúziós hókusz-pókusznak, hozzák csak azt, amihez tökéletesen értenek. Pláne, hogy úgyis remixelik őket folyamatosan, úgyhogy lehet még az ő alapanyukból mindenfélét fabrikálni. Legutóbb a 2007-es, Ink című stúdióalbum három bakeliten elszórt újraértelmezéseit gyűjtötték egy longplayerre, kiegészítve néhány extrával, ez az Other Ink, ami végeredményben pont annyira távolodik el különböző irányokba az alaphangtól, hogy még koheres tud maradni, és ez remix albumnál nem kis szó. Az összes szám (13 darab van belőle) több is, másabb is egy kicsit az eredetinél, de végig megmarad az organikus, élőhangszeres jazzes hangzás, amire aztán kisebb-nagyobb mértékben rakódik az elektronika: van ahol éppen hogy bekarmol egy furcsa basszus (Ceremony – Populous Sulphur Tsunami Version), van ahol a visszafogott tempó lüktet a koszos lo-fi alatt (On The Beach – Santino Burnetto Remix), van teljesen élőhangszeres jazz (Hear Us Now – The Invisible Session Rework), és persze kötelező jazzy house darabok (Fatale – Christian Prommer Remix, Thank You – Skewrls Ungrateful Love Mix). Külön dícséretre méltó, hogy pont az egyik legjobb szám a lemezen egy remix nélküli ráadás, a franciául elmesélt Exit A New York, triphop tempóval, halk gitárkísérettel, perkákkal, rétegekkel. Nem egy new shit, de érdemes: négyes.

The Dining Rooms – Thank You

Nem vagyok egy nagy drum and bass tudor, de azért időnként belekóstolok egy-egy érdekesnek ígérkező új kiadványba. Ez alapján azt tudom elmondani, hogy az utóbbi egy évben Nagy-Britannia irányából érkezett a legkevesebb izgalmas hallgatnivaló, viszont kifejezetten kellemes számokat hallottam közép-európai és ázsiai producerektől. Az is érdekes, hogy ezek jellemzően tizen-, alig huszonéves fiatalok, akik valószínűleg nem érzik a saját bőrükön, hogy a stílus lefutott volna, így van bennük lelkesedés, az eredmények alapján pedig azt mondom, jó is, hogy így van ez. Itt van például Kubatko, egy 23 éves srác Csehországból, aki egy sor, 2006 óta publikált webrelease után saját szakállára dobta piacra első nagylemezét Should I Run címmel. Eddig dnb-ről beszéltem, de annyiban csalok, hogy ezen az albumon nem csak tört ütemek vannak, sőt mindjárt az elején két chilles house darabbal kezd, de a hangulati ív egy pillanatig sem törik meg a ritmika váltásával. Kellemes, pörgős dobtémák, régről ismert, jól bevált ritmusképletek, csilingelő magas tartomány, dörmögő basszusok, jókedv, napsütés – minden benne van, amit a Hospital vagy a Good Looking kiadók megtaníthattak a liquid dnb aranykorában. Így aztán megint csak nem találjuk fel a spanyol viaszt, de csak pozitív noszalgia feelingem van attól, hogy valaki ma ennyire érzi még ezt a stílust. Pontszámot nem is adnék, nincs értelme, inkább csak figyeljünk oda a srácra a jövőben is.

Nem szokásom kislemezekről, bakelit kiadványokról írni, de Max Cooper mellett hiba lenne szó nélkül elmenni. A fiatal brit srác, aki még az egyetemi padokat koptatja, csak második 12″-esénél tart, de máris a Traum ifjú titánja, és sokat várnak tőle a jövőben, ami nem is csoda. A recept alapja tech-house, annak is a minimál oldala, ami valahogy úgy hangzik a Harmonisch Serie EP-n, mintha a progressive house legfinomabb hangjait, négynegyedre feszített szintijeit hallanánk egy sokkal atomszferikusabb verzióban, így aztán tök mindegy, hogy mennyit mutat a bpm számláló, mégis egy intim hangulata marad a dolognak. Chill outnak nevezni túlzás lenne, mindenesetre a számok eredeti verziójukban semmiképp sem a táncparkettre valók, hanem egy nagy fülesbe, miközben átrepülsz a város felett. Az aláfestő ambient szőnyegeket ráadásul olyan kis glitch szöszök díszítik, amik aztán végképp kihúzzák Max Coopert a tech-house sablonozóinak listájáról. A dícsérő szavak és az egyéni hangzás méginkább vonatkozik az I című B oldalas trackre (az alább hallgatható mix kezdő száma), ahol a négynegyed annyira tompán indul, mintha ezer méterre a víz alatt szólna, majd hihetetlen lassan, türelmesen úszik a felszín felé, vele erősödnek a háttérszínek, a layerek, a zajok, telítődik a hangzás, ami a Long Version kitartásának köszönhetően a katarzisig húz. (Az normális, hogy egy ilyen zenei stílusnál a Pink Floyd jut eszembe?) Három számot és két remixet találunk a kiadványon, amiből a feldolgozásokat én skippelném, de még így is 25 perc a játékidő, úgyhogy nem is jön olyan hamar az a kötelező replay. Ha ezt bárki csinálta volna, akkor is közel lenne a max ponthoz, de tudva, hogy ez egy újonc kezéből került ki, simán ötös.