A tiniszerelmek idővel elmúlnak, világfájdalomként átvészelt szakításba torkollanak, majd különös érzéseket keltő, részben nosztalgikus, részben feszélyező, de leginkább búslakodóan vizsgálódó helyzeteket eredményeznek, mikor hosszú évek elteltével újra összesodródik a páros. RJD2-nak, középiskolás korom egyik nagy szerelmének új, The Colossus című albumát hallgatom, és próbálom valahova tenni.
Nem könnyű átvinni azt a lécet, amit például a Ghostwriter vagy a Smoke & Mirrors instrumental-hiphop himnuszok raktak fel az égbe; megannyi átelmélkedett, néhány percnyi hétköznap-elfelejtős, vagy éppen bugyileolvasztós pillanat fűződik hozzájuk. Pláne nehéz megugrani a szintet úgy, hogy Ramble John Krohn, alias RJD2 az elmúlt években legfeljebb eseti producerkedései során írt hiphopot, saját szólóit érezhetően a pszichededelikus, valahol az indie rock és a funky közötti tartományba vitte el. 
Erre az időszakra általánosságban igaz, hogy a közönség fanyalogni szokott a hanganyagokra, a kritikusok viszont többé-kevésbé pozitívan fogadják. Így aztán utóbbi kör wannabejeként erőt veszek magamon, és igyekszem nem egy “mé’ nem reppesebb?” kritikát írni a The Colossusról, hanem, amennyire lehet, RJ-szűzen nekilátni.
Éles határvonal választja el a vokálos és vokál nélküli zenéket hangulatviláguk szempontjából. Míg előbbiek az előző, Third Hand lemezről megismert, finoman szólva is megosztó énekelgetős-billentyűzgetős vonalat viszik tovább (The Glow, The Shining Path, Gypsy Caravan), addig utóbbiak mintha egy retrospektív egybegyúrást kínálnának emberünk eddigi munkásságából. Így az instrumentálokból jobban megtudhatjuk, ki is az az RJD2. Legyen szó az első videó anyagát adó, ’70-es évek zsarusorozatait idéző Let There Be Hornsról, a csontig ható sci-fi paródia Spaceship For Nowról, vagy a szétcsúszott csajozási próbálkozások tudatállapotát megidéző Small Plansről. Ebben a szakaszban minden egyes sampler mélyebb élményt nyújt, mint a másik csoport (urambocsá) nyáladzása összesen.
RJD2 – Let There Be Horns
A lemez legjobb száma a Son’s Cycle, ami a dolgok véletlen egybeeséséből adódóan az egyetlen hip-hop rajta. Jól eltalált koncepciózene három intelligens mc három okos verzéjével és három különböző beattel alattuk. RJ remek érzékkel keverte a kártyákat, a refrén alatt kétszer is megváltoztatta óvatlanul a zenét a háttérben. Az instruk váltakozásai a frusztrált urbanitás – fellázító befordulás – katartikus kitörés pályát írják le, kellemes bizsergést biztosítva a gyomrunkba a szám befejeztével. Nem lennék meglepve, ha állandó szereplője lenne az év végi toplistáknak.
Mindent összegezve azért sajnálom, hogy a The Colossus nem lett reppesebb. Így a pozitív és negatív élmények elegye legfeljebb egy nem rosszt ad össze, illetve marad a reménykedés, hogy a következő cucc, ha nem is lesz ugyanolyan mint régen, ugyanannyira maradandó lesz. A szerelem már csak ilyen. Pedig igyekeztem.