Már marha rég volt, egészen pontosan jó három éve, hogy gyerekes izgalommal hallgattam valamelyik kisebb kereskedelmi rádió műsorát (volt már akkor újhullámos Petőfi?), amelyben leadták a teljes Meds lemezt. Valószínűleg az volt az utolsó album, amiért még érdemesnek éreztem elővenni a kazettás walkmanemet, és beletolni a friss és ropogós kalózkazit (figyelem, nem Kirk kapitány korában, hanem a nem is olyan távoli 2006-ban járunk). A Sleeping With Ghosts horribile dictu megvan eredeti cd-n is, és bár az amúgy sem gigantikus gyűjteményem jelentős része mára bankókká transzformálódott, ez a diszk még mindig otthon figyel a polcról, érinthetetlensége biztos tudatában.

Pedig az a lemez sem volt tökéletes, de valószínűleg nem csak engem szédített meg annyira az English Summer Rain vagy az I’ll Be With You, hogy a Medsre úgy várjak, mint akasztott gót a kiérkező helyszínelőkre. Persze bombasztikusat csalódtam benne, gyenge és erőtlen anyag lett, egy-két kiemelkedő (Song To Say Goodbye, One Of A Kind), féltucat gyenge közepes és ugyanennyi értékelhetetlen és céltalan dallal. Viszont ezután visszafordulva a Sleeping With Ghostshoz tehetett néhány megállapítást a külsőségektől és rajongótábortól elvonatkoztatni tudó kritikus.

Egyrészt, hogy a Placebo angolszász balladákban különösen szívhez szóló és őszinte, ezáltal hatásos, amit a kritika rendszerint hajlamos geilségnek titulálni főleg azért, mivel 21 év alatti korosztálynál ezzel találtak be anno. Másrészt viszont, ha tökös rockszámot akarnak írni, ami egy indie-közeli (de nem indie) rockzenekarnál azért előfordul, valahogy bezavar mindig az egész zenekart körbelengő identitászavar – a legnagyobb rotációval játszott klipjeik töketlen és zeneileg banálisan egyszerű slágerekhez készültek (Every You, Every Me, The Bitter End, Infra-Red).

Valószínűleg ez a kettősség vezetett ahhoz, hogy Molkoék egy olyan státuszban találták magukat a 2000-es évekre, hogy rockzenekar létükre hülyefrizurás szintipopperből az elektronikus popzene királyaivá avanzsált Depeche Mode előtt játszhattak. A közönség pedig maximálisan hálás ezért, az átjárás könnyed, idehaza pedig a pszeudo-gót csajok Gahanékre és könnyűsúlyú, gyorsan múló német bandákra gyakorolják a bonanzás-ákosos nézést. A Placebo elkomolytalanodott, a fanclub nőtt.

Ennek fényében központi kérdés volt, hogy egy látványosan ötlettelen és középszerű album után mit lehet tenni: bedéemesedni, vagy megfogalmazni a választ arra, hogy miért is van nekünk szükségünk erre a zenekarra. (A helyzeten rontott, hogy tapasztalhattuk élőben is, hogy bár tömegek hallgatták őket a Szigeten, finoman szólva nem az évtized koncertjét nyújtották.) A Battle For The Sun sokadik hallgatásra is úgy tűnik, megmutatja a kiutat a süllyesztőből. Az eddigi kiadványok se voltak gyengék hangzás terén, de egy jó stúdiómunka csodára képes általában, és a kanadai Metalworks stúdióban felvett anyag jól szól. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsőként tűnt fel a szép és telt hangzás, melyet a stabil, bár nem brillírozó basszus szolgáltat, ugyanis a Kitty Litter elég gyengus kezdés. Inkább idézi a Without You-korszak gitárprüncögtetését (ami kábé úgy hangzott már akkor is, mintha eret akarnának vágni Molkoék azon a szerencsétlen gitáron, nem pedig hangot kicsikarni belőle), mintsem egy zeneileg újat mutatni akaró zenekar új albumának nyitása.

Placebo – Battle For The Sun

Ezek után viszont lendület vesz az album: az Ashtray Heart húzós, együtténeklős szám, igazi fesztiválsláger, egy tipikusan Placebós motívummal a verzékben, a For What It’s Worth szintén annak készült, bár kevésbé sikerült, de ezt is felhúzza a szokatlan, már-már cirkuszi hangulat, amit a táncos ritmus és a trombita(!) kettőse szolgáltat. A közöttük elhelyezkedő Battle For The Sun pedig jól példázza azt, hogy mennyire jól ki vannak találva a dalszerkezetek, és mennyire kreatív munka végeredményét hallgatjuk. És ez a kreativitás nem fogy ki a játékidő vége felé közeledvén, egyedül az utolsó Kings of Medicine-t érzem tök feleslegesnek. Utóbbi más miatt is érdekes: ez igazából az egyetlen balladisztikus, csöndesebb track, ami emlékeztet arra, mivel járatták anno csúcsra a Sleeping With Ghosts-t, viszont ez a szám nem ér fel egy Special Needs-hez.

Rengeteg az ötletes és kitalált dal a Battle For The Sunon, és igazán csak az fanyaloghat, aki szerint túlságosan is “megtalálták a gitárt” Molkoék. Ez viszont annyira jól sült el, hogy ha pár számot lehagytak volna róla (mondjuk a kevésbé színvonalas utolsó kettőt), akkor a legjobb rocklemezek között lehetne az év végén. Bár ki tudja, milyen lesz a második félévben a felhozatal, talán még akkor is a Bright Lights posztrockos gitárjait fogom dúdolgatni. Az értékelés most négyes, egy kis fanboy-os rajongással.