A szokásos havi rovatunkban ezúttal csak két albumról esik szó, ám nem is kell több, hogy szemléltessük, mennyire fontos, hogy egy lemez pont megfelelő ideig szóljon. A nagyítólencse alatt ezúttal a portugál Auntie Flo (képünkön) és az amerikai Brendon Moeller új lemezei.
Auntie Flóról esett már szó korábban az oldalon; akkor röviden és tömören megdícsértük a teljes munkásságát, ami ugyan nem valami sok, de tényleg döbbenetesen jó és újszerű. A mostanában megjelent Future Rhythm Machine című gyűjteménye kapcsán így igazából az volt a legfontosabb kérdés, hogy mit tud művelni tíz percnél hosszabb időben. A papíron mini-albumként kezelendő csomag (mit jelent amúgy a mini-album 2012-ben?) nyolc új zenét tartalmaz harminchárom percben, és jóval szofisztikáltabb a szerző eddigi kiadványainál. Nagyjából ilyennek képzelném el Madlibet, ha egyszer úgy döntene, hogy brazilos hangulatú house-okat akar írni.
Vannak laza, napsütéses hangulatú, éneklős tengerparti tánczenék, mint a La Samaria. Ezek sima ujjgyakorlatoknak tűnnek, a ritmushoz igazodó zongora és a dobok kellemes szimbiózist alkotnak, nagyon szerethető a végeredmény. Ennek nagyjából az esti változata az instrumentális He Makes The People Come Together, ahol a törzsi dobok és a lüktetés diktál, valamivel gyorsabb tempón. Ezek mellett hallhatóakk kifejezetten hangszeres, szép melódiákra épülő chillout számok (Yllw Fllw, Train), és pár agyas, absztrakt kitérő is, szakszerűen demonstrálva, hogy Auntie Flo mennyire sokoldalú. S ez így rendben is van, csodálatos miniatűr egy olyan életstílusból, ami nekünk igencsak távoli, és töménynek éreznénk, ha egy órán át szólna. (Négyötöd.)
Auntie Flo – Future Rhythm Machine trailer
Brendon Moeller az elmúlt tíz évben nem bízta a véletlenre a sikerét. Több kiváló megjelenést is jegyez: a saját neve alatt főleg tech-house és minimal stílusú zenéket ír, Beat Pharmacyként a lassabb ütemek felé kalandozik, Echologistként pedig az ambient és a dub techno érdekli. Egy rakás jó album és még több kislemez fedezhető fel a művész diszkográfiájának tanulmányozása során, de még a remixei közt is akad egészen kivételes és fenomenális. Szóval, nem kellett nagyon félni attól, hogy az új, egyszerűen csak Works névre keresztelt munka milyen lesz – és éppen ezért nagy csalódás, hogy ez a lemez nem jó, de amúgy nem is rossz, hanem az a tipikusan középszerűen semmilyen fajta.
Pedig a felütéssel még nincs semmi baj, az ember azt hinné, hogy ismét teljesül a papírforma. A Welcome egy jó intró, a Since pedig az a fajta energikus, dubos techno, ami már-már klasszikusként szól. De még az ezt követő In Pursuit is az elmegy-fajta, átvezető hangulatú techno, ami ugyan nem hengerel, de nem is lohasztja le a lemezt. A további hét zenéből viszont egyedül a Take A Drive Into The Soundot tudom szeretni, a többi üres és unalmas. Nincs meg bennük az, amikkel ezek a példák rendelkeznek, és hiába próbáltam több helyzetben, többféle napszakban hallgatni őket, a szépségük előlem – már, ha van – rejtve maradt. Ami bosszantó, hiszen Moellernek ennél bőven vannak jobb dolgai. (Kétharmad.)