A Pendulum nagyjából ugyanúgy vitte a mainstream felé a drum and bass-t, mint ahogy azt Roni Size is tette a Reprazenttel. A különbség az, hogy míg utóbbi sokak számára befogadható, igényes zenét csinált, addig előbbi belepréselte a popdallamokat a dob és basszus alapokba. Megjelent az új lemez, a recept nem sokat változott, bár akad néhány meglepő kitekintés stílusok ügyén, ami behoz egy-két jó pontot.
A történet az ausztráliai Perth-ből indult, ahol a Pendulum elkezdte osztani a sötét drum and bass cuccait, majd ahogy egyre népszerűbbek lettek, úgy igyekeztek is megfelelni ennek, és még tovább nyomni a mainstreamfaktort. Alapvetően nincs ezzel baj, ez is egy járható út, ha valaki erre hajt, az más kérdés, hogy nekem ezzel valahogy mindig az jött, hogy a Pendulum valójában nem a diszkók táncterére akarja bevinni a dnb-t, hanem a falusi mulatókba. Már néhány korábbi felkapott szám is egy olyan stílusbicsaklásba esik, amit talán a paraszt dnb-vel lehetne a legjobban jellemezni. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy amit akartak, bejött: a Hold Your Colour című debüt az egyik valaha volt legnagyobb számban eladott nagylemez lett a szcénában, a 2005-ös Voodoo People remix-szel pedig tömegek elé álltak. A másik dolog pedig, ami őket igazolja, hogy bár a mulatókban továbbra sem vágják annyira a Pendulum nevet, a rádiójátszást megkapták, legalábbis a briteknél.
Pendulum – Propane Nightmares
Az új nagylemezt In Silico címmel dobták piacra, ami egyrészt követi az eddigi vezérfonalat, másrészt hoz néhány érekes újdonságot, a jó-nemjó balansz pedig nagyjából hasonlóképpen fifty-fifty. Az album hangzása alapvetően három faktorból tevődik össze: húzós, koszos dobtémák és szinti-basszus kombók, dallamos pasivokál, az egészet pedig a gitárriffek tekerik meg. Az első ugye stílusilag alap, a másik kettő pedig úgy kap hangsúlyt, mintha a Pendulum vízjele lenne a számokon. Az indításnak berakott Showdown kábé egy perc alatt rajzolja fel nekünk a koncepciót, ennyi idő alatt halljuk ugyanis megszólalni a fenti komponenseket. Harmadiknak kapjuk meg az aktuális slágert, a Propane Nightmares-t, ami spanyolos trombita indítás és egy végtelenül popkompatibilis ének után pörgeti fel a gitár-dob témát, ez meg már teljesen úgy hangzik, hogy bármelyik mai rockbanda csinálhatta volna. Aztán persze becsapnak a dobok, és egy kellemes, tényleg jól eladható és rádiójátszható anyag a végeredmény.
Ami nekem újszerű volt, és amire fentebb úgy utaltam, hogy kitekintés, az konkrétan a Visions és a Tempest című számok. A Visions mindjárt két irányba is néz: egyrészt a vokál úgy van effektezve, hogy az akár direkt hommage is lehetne a Kraftwerk felé, aztán ott vannak azok a nintendo sound hangok, amikkel akár a chiptune arcok szívébe is belophatnák magukat. A másik érdekesség a Tempest című záró track, ami kilóg a sorból, és befejezésként egy olyan színt hoz, hogy ilyet a Pendulumtól még nem hallottam. Ez már tényleg inkább rock, mint elektronika, az elején pedig szinte már a Tool hangját közelíti meg. Utána az énekdallam helyenként kibicsaklik ebből a flowból, és a hangszerelés sem végig stílustartó, a vége pedig teljesen elszáll, és egy patetikus trance szintit hoz be. Az viszont tény, hogy ezt befejezésnek odacsapni nagy ötlet volt, jól ül a dolog. Az összérték így háromnegyed, amit a közepesről húz fel két ötös.
Linkek: