Végigfutottam az utóbbi időszak poptermését, végül a rostán gyors leválogatás után Tom Jones, Dido és a Nickelback maradtak fenn. Így alakult ki az aktuális mainstreamből keresztmetszetet szelő háromlemezes gyorskritika csomag. A walesi diszkósztár célba veszi Vegast, Dido lerobban valahol félúton, a Nickelback meg ugyanott tart, mint három éve, de még mindig ők keresik a legtöbb lóvét. De ennél azért bővebben is érdemes beszélni róluk.
Nagy-Britannia keleti hajtásának egyik leginkább időtálló zenei szenzációja, alias Tom Jones már a ’60-as évek óta kísért azzal a hanggal, ami valószínűleg egy fél nyikkanásnyit nem változott az elmúlt 40 évben. Emberünk kicsit olyan, mint azok a kortalan sztárok, akik tízévenként újragondolják az imidzsüket, és valahogy mindig vissza tudnak jönni a kereskedelmileg is sikeres vonalra. Tom Jones legutóbb a diszkósztár formával robbantott bankot, és egy világgal hitette el, hogy 60 évesen még simán pörget meg egy este alatt egy falkányi csajt, ami a zenekarokkal közösködő számokkal együtt több jó helyezést is hozott neki a slágerlistákon, de mára leeresztett ez a lufi, és megint kellett, hogy jöjjön valami új. A 24 Hours egy újabb pálfordulós album, mintha lerázná magáról a retrót, felvenné a crooner öltönyt, és beállna a sorba valahol Frank Sinatra és Celine Dion mellé, persze a kellő mennyiségű kortárs vonatkozással. Utóbbi alatt nem elektronikát vagy hiphop-rnb beütést értek, sőt, ezektől baromi távol áll, a zenei hatások inkább a soul, a blues, a soft rock és az igazi amerikai showbiz slágerek felől érkeznek. A témák pedig a szerelem, az élet nagy dolgai, de a tököslegényes vagány helyett ez most valami más, énekel évszakok múlásáról és igaz szerelemről, ami mondjuk kicsit hülyén hangzik Tom Jones szájából, de biztos vett már meg jó néhány nőt ilyen dumával. Az egyértelmű asszociációm a lemez hallgatása közben Las Vegas. Ezek azok a számok, amiket egy vegasi, csillogó koncertteremben hallgat a 100 éves Chivast szürcsölő skót pénzeszsák, visszaköpi a jeget a pohárba, majd megjegyzi, hogy “déli paraszt, de azért tudja, hogy kell szórakoztatni”.
Tom Jones – Give A Little Love
Dido olyan, mint a lassútempós popzene Nicholas Cage-e: ugyanazzal a rezzenéstelenül beállt, homlokgyűrt tekintettel képes végigpózolni egy órát, és mégis pont ezért szeretik az emberek. Az énekesnő letett már néhány korrekt slágert az asztalra, de népszerűségét mégis inkább annak köszönheti, hogy ebben az életben nagy meglepetést még nem okozott, a jól kiszámítható minőség pedig mindig egy jó bevételi forrás. A legügyesebb trükk amúgy, amit karrierje során megjátszott, hogy annyira egyszerű számai vannak, hogy azt aztán tényleg bárhogy lehet remixelni, így párhuzamosan tudott mindig nyerő lenni a csendes-ülős mainstream és a klub szcénában. A most megjelent Safe Trip Home megint csak nem veri ki a biztosítékot semmilyen szempontból, sőt ami azt illeti extrán unalmasra és laposra sikerült, de a rajongók valószínűleg most is rajonganak. Hangszerelés ügyén annyira puritán már a hangzás, hogy ha ennél kevesebb lenne, akapellának neveznénk, bár így is csak alig észrevehetően kaparász a háttérben egy-egy vonós szekció, gitár, zongora vagy minimál ritmus. Az akusztikus hangvétel miatt egyébként van némi folkos íze a zenének, a védjegyszerűen fátyolos énekhang pedig ezt pláne bensőségessé teszi. Kár, hogy az egyórás menetidőnek már az eleje felé elbóbiskol az ember, aztán lemarad a többiről. Egy érdekes dolgot viszont mindenképp megjegyeznék, nevezetesen az Us 2 Little Gods című számot, amiben az utóbbi egy-két évben ugrásszerűen megnőtt tapsikolás itt is felüti a fejét. Én ezt nem tudom hova tenni, de vicces, hogy ez a kisközösséges foglalkozás hangulat jön elő egy rakás mainstream hitben, ami kolompolással egybekötve már-már slágergyanú. Ha a csajod szereti a popzenét, vedd ezt neki karácsonyra, lehet rá meghitten gügyögni.
Dido – Look No Further
A Nickelback a világ egyik legjobb popzenekara, már ami a tervező tudatosság és a mázli keresztmetszetét illeti. Nem tudom, hogy Észak-Amerikában mennyire számított alapvetésnek ismerni őket a millennium elején, de nekem speciel a Pókember filmzenével kerültek szemmagasságba 2002-ben, bár akkor is inkább az agyonjátszás és marketing okán, mert ezt a nyálas rockzenét sose bírtam. Aztán az egyre magasabbra ívelő labdát 2005-ben csapták le egy akkora keresztbe nyesett ásszal, hogy a helye három évig porzott a nemzetközi zenepiac teniszpályáján. Ekkor dobták piacra ugyanis az All The Right Reasons című albumot, amiből egy hét alatt 100 ezer darab kelt el, viszont az igazán durva az, hogy hasonló tempóban fogyott még egy-két év után is, ma meg már alulról súrolja a hétmillió eladott példányt. A titok nyitja lehet, hogy megtalálták a középutat: egyik kézzel a srácoknak adnak tökös stadionrockot, a másikkal meg a csajok felé nyújtják a masnival átkötött szerelmes balladákat, így egyben tartják a mainstream rock két ütőkártyáját. Ráadásul a sokáig húzódó ellenérzéseim is elmosták a Rockstarral, ami a mai napig az egyik legőszintébb, kedvenc rockszámom a playlistben. Az új, Dark Horse olyan, mintha ezt a kettősséget még sokkal tudatosabban vitték volna tovább, bár ez a fajta vonalzóval kiszámolt módszer (két pörgős, két lassú, két pörgős, két lassú) nem biztos, hogy túl sokat segít az anyagnak album formátumban, de az egyes számok szintjén működőképes, és a mai, letöltésekben és darabszámra mért dalokban gondolkodó piacon nem feltétlen hülyeség így gyártani lemezt. Viszont ennek megfelelően én is két külön értékelést adnék az albumra: vannak a belevaló, stadiondöngölő (Something In Your Mouth, S.E.X.), sőt néhol déli ritmusra írt (Burn It To The Ground, Next Go Round) számok, amik miatt simán megéri a pop-rock kategóriában a négyötödöt; de ott vannak a nyálas hízelgések (Gotta Be Somebody, Never Gonna Be Alone), amikért fejlövés járna, de legalábbis itt és most egy nagy egyes.
Nickelback – Something In Your Mouth
Linkek: