Szabad párválasztás, liberális hozzállás, nyitott kapcsolatok, egyedül, ketten, sokan, közösen, együtt, de elkötelezettségek nélkül. Ez a popbiznisz ma. Nehéz nem észrevenni, hogy a szóló előadók és featuring produkciók korát éljük, ahol egy együttes már fika, közösen zenélni éveken át nem sikk, de legalábbis nem annyira kifizetődő, mint a mindig aktuális sztárokkal összeállni egy-egy alkalmi kefélés erejéig. Naponta rotálnak a szemünk előtt a háromnapos csodák, amiket aztán leszív a csengőhangpiac, és mennek a kukába. Na, de mikor kezdődött ez a featuring-láz, honnan jött, miért van létjogosultsága, és mit akar egyáltalán?
Hetente nézem a fontosabb zenei ranglistákat, hogy a világ melyik szegletében éppen mi a legtöbb vásárlást generáló újdonság, és bár a legtöbb esetben ezek a mainstream chartok nem különösebben fedik azt, amit meg is hallgatok, az már csak látás után is szemet szúr egy idő után, hogy a featuring szó olyan rotációban fordul elő, hogy az már ránézésre is kellemetlen. Először még jó volt látni, hogy egyre jobban elolvadnak az előadók és együttesek közötti határvonalak, és kifejezetten nagy flash volt egy-egy zenekart úgy hallani, hogy abban egy másik neves énekes vagy zenész vendégszerepelt. Aztán ami jópofának indult, hamarosan hányingert kiváltó üzleti gépezetté vált, és ma már mindenki csak együttműködni akar, mert hosszútávon az a biznisz. Rögtön szögezzünk le valamit: ez a cikk a kereskedelmileg sikeres, mainstream popbizniszről szól. És még valamit: ez önmagában még egyáltalán nem pejoratív.
Kezdjük hát az elején, és nézzük, hogyan is készülnek ezek a közös számos névgenerálások. Az együttműködéseket jó néhány formában szokás jelezni a számok címében: van hogy már az előadó rublikában szerepel, máshol a szám címe után írják ki; láthatunk olyat, hogy versus (vs.), featuring (feat.), with vagy and. Ezek a különbözőségek alapesetben azt hivatottak jelezni, hogy ki milyen szerepet tölt be a számban, vagy hogy a két előadó milyen formában működik közre. A versus (ellen) volna az egymás ellen, a featuring (szerepeltet) egyfajta alárendeltség, ahol valaki teret ad egy másiknak a saját számában, a with (-val, -vel) és and (és) egyszerű koprodukció. Ezek viszont mára szinte teljesen elvesztették jelentőségüket, főleg mert szinte kizárólag featekkel találkozunk, legalábbis a popcharton biztosan, plusz az alárendeltség is megkérdőjelezhető. Talán az elnevezések featre egységesítése is egy trükk a mellérendelt szerep éreztetésére, ami pluszban kereskedelmileg is okosabb, mert nem derogál egy sztárnak sem.
Mikor is kezdődött ez az őrület? A dolog nem újkeletű, a szófordulat első hivatalos jegyzésére 1954 júliusában került sor, mikor a brit kislemezes eladási rangsort először publikálták, és itt a Four Aces featuring Al Alberts lett az ötödik. Mikor ennek utánajártam, az első jóindulatú gondolatom az volt, hogy nem is a pénzhajhász kiadók ügyeskedtek az elnevezéssel, hanem a single chartok hozták be, mint szófordulatot, de aki jobban utánaolvas, megtudja, hogy a Four Aces-nek valójában alapítója volt Alberts, csak mikor a Decca Records-hoz szerződtek, kapták ezt a nevet, mert több figyelmet gyűjtött, mint az eredeti formátum. Mindenesetre ’54-től, és leginkább ’58-tól (az amerikai Billboard Hot 100 slágerlista beindulásától) már a zenével foglalkozó sajtó és a köznyelv is egyértelműen átvette a featuring szó használatát.
Egy másik szálat is érdemes útnak indítani a sztoriban, méghozzá azt, hogy mikortól és milyen értelemben léteztek a zenei együttműködések. Kihagyom azt a zenetörténeti okoskodást, hogy már Mozart is komponált közösen másokkal, inkább maradjunk abban, hogy a jazz érától kapott ez a dolog igazán szárnyra, amikor a big bandek folyamatos rotációban cserélgették zenészeiket, szólistáikat, és leginkább alig volt állandó énekesük. A dolog aztán némileg visszaszorult a beat korszakban, amikor az abszolút menő a zenekaralapítás volt, és valamikor a ’90-es évek közepe-végén, mikor már a fiúcsapatok első hulláma kiment a divatból, jött az, hogy közösködjünk. (Persze kivételek mindig is voltak, de maradjunk a nagy volumennél és a fősodornál.)
Az előző két szál, vagyis a featuring szó magjának elvetése és a közös produkciók megszaporodása valamikor a 2000-es millenium idején (’90-es évek vége) találkozott, amikor az elektronikus tánczenei szcénától a mainstream is kezdte nagy üzemben átvenni ezeket a jelöléseket. Ennek adott plusz lendületet a fekete zenék elképesztő mértékű világhódítása, ahol a rapperek, énekesek és producerek a legkülönfélébb konstellációkban álltak össze a wondersláger érdekében, így aztán az r’n’b, a hiphop és a rap csúcsra vitte a featuring szót. Innen már nem volt megállás, és úgy szívta magába az egész zeneipar a new shitet, mintha ez volna az egyetlen út, és ez bizonyos értelemben így is volt.
Minden zenei korszak úgy zárul, hogy dögunalom van, és a következő úgy nyílik, hogy feltaláljuk a spanyol viaszt (leszámítva a retrós közbeékelődéseket, de ez a verzió a mostani témában nem játszik). Az együttesek, zenekarok és kötött formációk felett kezdett elhaladni az idő, túl sok volt már a megújulni képtelen csapat, ami már csak kötelező érvénnyel székelt a slágerlisták élén, és csak úgy lehetett ebbe az egészben életet lehelni, ha behozzuk az új szereplőket. A dolog pedig abszolút bevált. A popzenei szcéna úgy szakadt darabokra, mintha atommal robbantották volna, egy rakás épp lecsúszóban (vagy ügyesebbek esetében csúcson) levő formáció oszlott fel, és mindenki egyszerre akart szólókarrierbe kezdeni. A törekvésekhez pedig kitűnő hátteret biztosított az a néhány háttérben megbúvó arc, akik már eddig is a világ legfajsúlyosabb slágereit írták, és mostmár ahelyett, hogy egy-egy zenekarnak írtak volna alapokat, egyes előadóknak gyártották a tutit.
Az egész hype talán ekkor kezdődött. Először a szólók, az egyének szintjén, akik alkalomadtán vendégszerepeltettek egy énekest vagy zenészt, attól függően, hogy épp ki volt kellőképpen menő ahhoz, hogy felfelé húzza egy dal ázsióját. Mivel mindig is az énekesek adták a számok frontendjét, ezért az énekes/rapper közreműködők vitték a prímet, de mindig akadtak olyan zenészek, akik kellőképpen szelebriti státuszt szereztek ahhoz, hogy eladják magukat, elég csak Santanára gondolni. Aztán a dolog kezdte megfertőzni a fősodron túl az egyéb zenei irányzatokat is, és jöttek sorra a közreműködések, ami az albumok szintjén volt a ritkább (legalábbis a keresekdelmileg is sikeresek közül), sokkal inkább egy-egy dalra szorítkoztak. A történet tovább kumulálódott, míg végül az összes szereplő rájött, hogy úgy tudja a legnagyobb lét akasztani, ha a saját nevét adja el, ez pedig elhozta a producerek forradalmát és a featuring szó aranykorát. Megérkeztünk, 2007-et írunk.
Az eddig háttérben szorgoskodó arcok – akik összekalapálták a zenei alapokat, aztán a rivalda mögül nézték, ahogy világsztárrá tettek embereket -, lassan egyre többen kiléptek a színfalak elé, és megmutatták magukat, de ezek nagyon sokszor kudarcba fulladt próbálkozások voltak. Egyszerűen azért, mert az előadóművész az egy másik szakma. Aztán egyszercsak beütött a ménkő, és Timbaland 2007. április 3-án kiadta a Shock Value-t, ami mindent megváltoztatott. Egyrészt azért, mert így ő lett az első olyan producer, aki azon kívül, hogy részben megteremtette az ezredforduló utáni pop hangzását (széljegyzet: a Neptunes és Dr. Dre mellett, többek között), szólóban is elképesztő sikereket ért el világszerte. Ez pedig azzal is jár, hogy egy teljes lemeznyi featuring feliratú trackkel árasztotta el az amerikai slágerlistát, ami aztán alaposan szórt ebből a többi kontinensre is.
Ma, az Egyesült Államok legnagyobb slágereit rangsoroló Billboard Hot 100 legjobb tíz bejegyzése között átlagosan öt szám előadó sora vagy címe tartalmazza a featuring szót. Ez Nagy-Britanniában átlagosan harmados arányra becsülhető, ahol, ne feledjük, még mindig az indie rock egyik legnagyobb támogatói bázisa van (arányait tekintve), így kifejezetten prominens szerep jut (az előszeretettel The-vel kezdődő) zenekarneveknek. Egyébként a britek arányszáma nagyjából mérvadó (helyi jellegzetességekkel megtűzdelve) Európa egészére nézve, a világ összesített rangsorát azonban nagyban befolyásolja az USA statisztikája, tekintve, hogy az ottani piac hatalmasat hasít az összes eladásból.
És hogy hova tartunk? Jó kérdés. Az egyes szubkultúrákban és egyáltalán az aktuális együttesek iránt is jelentős rajongói bázist kialakítani képes stílusokban az egész fenti jelenség nem gázos, legalábbis amennyire jelentkezik, annyira még érdekes. A kérdés inkább az, hogy mi lesz a popbiznisszel? Eltelik még egy-két év, és lesz x darab szupersztárunk, akik ha ketten finganak egy közöset, ráírják, hogy featuring, tuti, hogy hülyére keresik magukat; legalábbis ezt a következtetést lehet levonni egyes Hot 100-as csúcsot döntő számokból, amiket mostanában pörget az MTV.
És vajon mire megyünk velük, ha megunjuk őket? Valószínűleg engedelmes szinusz hullám módjára visszamegyünk oda, ahol eggyel ezelőtt voltunk. Megunjuk a folytonos váltakozást, a szelebriti előadók kurválkodását, és visszamarkolunk a sztárzenekarok irányába, hogy ugyan legyen már megint egy csapat, amiből egy baráti társaságon belül mindenki másért rajonghat, és a sikító lányok sem kaparják ki egymás szemét. Aztán hogy addigra nem alakul-e ki egy olyan érdekérvényesítő közeg, ami már sokkal keményebb parancsokat diktál az ésszerűség és közízlés ellenében? Hátha nem.
(És itt a cikk írója optimista naivitással a távolba réveszti tekintetét, ahonnan a banánszoknyában félmeztelenül lejtő Beyoncé néz vissza csalfa farkasszemmel.)
Linkek: