— Zene

— 2007. September 27. 08:44

— Írta: Kalugyer Roland

Popkurzus

Már megint egy elviselhetetlen alternatív/elektronikus személyes kedvenc a második vonalból, az underground széléről? Igen, a Caribou ennek tűnhet elsőre látásra. Valójában azonban Dan Snaith Andorra című új lemeze valódi iskolapéldája annak, hogy miért beteg a zenei élet, amióta létezik fiúzenekar meg csajbanda. (Meg Zalatnay Cini.)

Az 1979-es évjáratból származó Dan Snaith a kanadai Ontario állam Dundas városában született, és hozta össze első zenekarát, Manitoba néven. (A tárgytól részben eltérve megjegyezném, aki kicsit komolyabban követi a világ zenei termését, valószínűleg egyetért abban, hogy valami egészen gyönyörű, ami az utóbbi tíz évben érkezik juharleveles barátainktől, Arcade Fire-től Broken Social Scene-en keresztül Feistig, és még bőven tudnám sorolni.) Ezen a néven azonban nem sokáig alkothatott, mivel a névválasztást megvétózta a The Dictators nevű punkbanda főtulokja, Richard “Handsome Dick” Manitoba. Az okosabb enged, szamár szenved tételt pedig jól ismerő Dan attól kezdve Caribou néven igyekezett hozzátenni a világörökséghez valamit. (A “caribou” egyébként rénszarvast jelent, maradt tehát a névbeli Kanada-utalás.)

Az Andorra tehát Snaith úr életművének negyedik nagylemeze, és egyben a legsikeresebbnek ígérkező. Úgy tűnik, mostanra ért be művészete annyira, hogy kritikai elismerésen túl financiális siker is érje. (A Pitchfork és a Rolling Stone is különösen nagy elismeréssel írtak a friss anyagról.) Pedig valójában nem egy nagy varázslat ez a lemez. Sőt, kifejezetten izgalmasnak sem mondanám. Továbbmegyek, egy fárasztó nap után este feltéve simán arra ébredhetünk másnap, hogy a CD már rég lerótta szomorú, magányos körét a lemezjátszóban. Nem hangzik túl jól, ugye?


Caribou – Melody Day

Pedig ez az az ezerből egy eset, amikor ezeket pozitívumként mondhatja egy kritikus. Az Andorra egy lágy, békés esemény, olyasvalami, amit akkor hoz össze egy jó kanadai zenész, ha nincs valamilyen értékvesztett állapot ellen kifogása (lásd: The Arcade Fire). Ilyenkor hoznak össze a kanadaiak poplemezeket, és itt pop alatt nem azt a mainstream szart értem, amivé a popzenét formálták az utóbbi évtizedekben, hanem azt a zenét, amit ha meghallgat az ember, akkor az jó neki, mert kisebb-nagyobb katartikus örömöt kelt benne. És ez bizonyítottan jó hatással van a homo sapiensre; tulajdonképpen, ha a rituális aspektusát nem nézzük, ezért született a zene. Hogy jó legyen mindenkinek. Nevezzük indie-nek, fogjuk rá, hogy elektronikus, satöbbi – popzene, az a lényeg. Szép, populáris, utópista kommunisztikus-hippi összetartozás-élmény, üvegen átszűrt fényhangok. Iskolapéldája annak, hogy zenét írni csak lélekből fogantatva lehet. Banálisnak hangzik, mégsem tűnik úgy, hogy mindenkinek egyértelmű lenne.

Linkek: