Ben Jacobs jó emlékekkel jött vissza Max Tundraként fellépni Budapestre: 2001-ben nálunk adta első külföldi live actjét, most pedig a Deerhoofot felvezetve adott műsort a Trafóban április végén. A brit művésszel aznap délután a legutóbbi nagylemezéről, az indie és populáris zene hátrányairól és saját munkamódszeréről beszélgettünk.
“Hamar ráunok a zenékre, ezért fontos számomra, hogy állandóan változtassam a dolgokat, akár egy felvételen belül is” – mondja a Max Tundra nevű egyszemélyes zenekarával elhíresült Ben Jacobs, aki április 26-án a Deerhoof előtt melegítette a közönséget az estére. Emlékszem, az a hétvége volt az első idén, amikor végre elérte a hőmérő higanyszála azt a magasságot, hogy végre ki lehetett mozdulni rövidnadrágban az utcára, ráadásul a vidám, napsütéses idő mellé nem is nagyon volt jobb választás a városban Jacobs mindent leigázó performanszánál. Csak háromnegyedórát volt színpadon, de azalatt az idő alatt annyi energiát szabadított fel, amennyit más bandák kétszer hosszabb időben sem képesek. Jacobs igazi zenész, ő maga sem tudja megmondani, hogy hány hangszeren tud játszani, de csak a fellépése alatt megszólaltatott vagy nyolcat. “Zongorán vagyok a legjobb, és talán még a dobolás is elfogadhatóan megy. Tudod, nem szeretek nyolcmásodperces dobloopokból negyedmásodpercet kivágni, majd hozzátenni valami hasonlóan hosszú vokáltöredéket, meg mást, hogy aztán létrehozzak egy három másodperces hangmintát. Ezt meghagyom másoknak. Minden élő a lemezemen. Persze használok sequencert, így van, amikor valami számítógépről ismétlődik folyamatosan, miközben én egy másik hangszeren zenélek.”
Ennek megfelelően kifejezetten gyors, sodró tempójú a műsor, és valóban igaz, amit a Trafó pincéjében mondott nekünk pár órával korábban: negyvenöt perc bőven elég ebből, mert, ha többet játszana, az már feldolgozhatatlanul sok lenne. “A zenéimben lévő hiperaktivitás valószínűleg a személyiségem vetülete. Persze ma nem annyira, mert az elmúlt három napban vonatoztam, és hulla vagyok… De ha meghallgatod akármelyik felvételemet, felfedezheted azt a nagymértékű energiaáramlást, pozitivitást, amit jelenleg nem találhatsz meg a kereskedelmi zenék zömében. Ma az ötletek, illetve ezek fejlődésének a folyamata nagyon lassú, még egy gyors slágerben is meglepően kevés dolog történik. Ez most a trend: egyszerű melódiák és könnyed ismétlődések határozzák meg a közízlést, hogy az emberek mindent elsőre megjegyezhessenek, megértsenek. A nagy, pitchforkos-magazincímlapos bandák soha többé nem kockáztatnak! Nekem viszont muszáj tiltakoznom, mert szeretem azzal jutalmazni a hallgatóimat, hogy amennyiben megveszik a lemezemet, és hazaviszik hallgatni, akkor még a huszadik alkalom után is találjanak benne valami olyat, ami korábban elkerülte a figyelmüket” – tudjuk meg a művész zenei hozzáállását. Arról azonban már nem szívesen beszél, hogy hogyan dolgozik a stúdióban, mert akkor szerinte “többé nem működne a varázslat.”
Képek: Szentpéteri Roland
Jacobs 2008-ban adta ki harmadik nagylemezét Parallax Error Beheads You címmel. Az album hat évig készült: “Azért kellett hat év, mert egyedül vagyok a lemezen. Ha szükségem volt egy cselló hangmintára, akkor meg kellett tanulnom valamilyen alap szinten csellózni, hogy felvehessem azt, amit akartam. Számos effajta ok miatt csúszott és csúszott az album.” Utólag azt mondja a szerző, hogy míg a debütálása (Some Best Friend You Turned Out To Be, 2000) stílusilag a legeredetibb, addig a Parallax Error Beheads You-n található a legtöbb hivatkozás mind a múltjára, mind a mai popzenére. Az utóbbi szempontból a végeredmény tanulmányba illő: Jacobs gyakorlatilag szándékosan parodizálja ki a kilencvenes évek slágereinek tutibiztos képletét, ráadásul élőben buta karmozdulatokat csinál és táncol melléjük. Hülyét csinál a közönségből is este: a suttyó eurodance-es Entertainmentre nagyon sokan megmozdulnak, holott vélhetően, ha nem Max Tundrától hallanák, egy sima karlegyintéssel könyvelnék el mindannyian buta, igénytelen bankos zeneként. Vagyis a szerző szándéka célba ért. “Nagyon büszke vagyok rá, kétség kívül ez a legjobb Max Tundra album a háromból. Rengeteg munkám van benne.”
Ami a hivatkozásokat illeti, egyre többször és egyre hangosabban hallani emberünk véleményét: “Egy időben a Coldplayt tartottam a legrosszabb zenekarnak, illetve mind a mai napig úgy gondolom, hogy a Coldplay zenéje még arra sem méltó, hogy ügyfélszolgálatok várakoztató zenéje legyen telefonálás alatt, de ma már sikerült egyeseknek még őket is alulmúlniuk. Például a Keane-nek, és a többi borzasztóan szörnyű ‘nagy’ indie bandának. Nem tudom, mi a pláne abban, hogy ezek mind olyan zenét írnak, ami egytől-egyig arra emlékeztet, hogy egy esős délután sétálok valahol Angliában. Úgy értem, én Angliában élek, miért kell erre engem folyton emlékeztetni? Sokkal vonzóbb valami klassz muzsikával elmenekülni innen. Erről kellene szólnia a zenének, nem? Valami erős, varázslatos dologról, ami pont, hogy képes kiragadni téged a környezetedből, ahelyett, hogy még jobban beledöngölne téged. Vagy, ha mégis erre van szükséged, akkor hallgass sok Cure-t, ők legalább jól megcsinálták.” Van benne valami. A Max Tundra-lemezek e szempontból valóban különlegesek, egy olyan oldalát mutatják be a szigetországnak az indie-ként kategorizált színtéren, amit senki mástól nem kaphat meg a hallgató. Megkérdezem, hogy gondolt már-e arra, hogy neki is rendes zenekara legyen. “A Max Tundra-hangzással az az egyetlen baj, hogy rettentő szopás több emberrel előadni. John Peel a halála előtt engem kért fel az egyik utolsó sessionének az elkészítésére, amit végül egy nyolcfős csapattal oldottam meg. Négy számért óriási ráfizetés volt” – kapom a választ.
“Amúgy a hangok mindig fontosabbak a szövegeknél. Csak azért írok dalszövegeket, hogy popzenének álcázzam a munkáimat. Számomra a melódia bír a legnagyobb hangsúllyal: kell, hogy legyen valami, amit az emberek fütyörészhetnek, énekelhetnek a zuhany alatt. A szövegek hamar elavulnak: a Will Get Fooled Againnek még 2002-ben, vagy 2003-ban készítettem el a demóját, amikor a MySpace egy nagyon új dolognak számított, mindenki a Friendsteren kattogott. Mikor kijött a lemez 2008-ban, a MySpace volt az egyik legtrendibb dolog, a Friendstert pedig senki sem használta már. Jegyezd meg: nem szabad az internetről, vagy technológiáról énekelni” – mosolyog Jacobs, akiről félórányi beszélgetés után már látszik, hogy az a fajta ember, aki szereti komolytalan, vicces figuraként ábrázolni magát a közönség előtt, de közben borzasztó nagy erőbedobással dolgozik mindenen. “Gyakran olyan zene ihlet, amit utálok. Még a Coldplay is. Ők bátorítanak arra, hogy továbbra is a magam útját járjam. Fontos, hogy biztosra menjek, mindenemre büszke legyek, és soha ne írjak olyan zenét, amit később szégyellnék. Ez az életem lényege.”
Max Tundra live @ Trafó, part 1
(Van még sok más kép is Max Tundráról, továbbá a Deerhoof koncertjéről is vannak videóink, illetve képeink.)
További felvételek a koncertről: