Az abszolút valóságos indie-probléma (vagyis, hogy a kritika szerint, sokkal jobb lemezeket termel az indie bármely más stílusnál) újabb csavart kaphat az angol Liars új lemeze, a Sisterworld kapcsán. Az említett anyag ugyanis bármilyen recenzort zavarba ejthet: ez, a Deerhunter legjobb pillanataihoz felnövő lemez könnyen lehet, hogy tényleg zseniális lett, sőt mi több, az év egyik legjobb albuma.
Ha esetleg valaki nem vágná a bevezetőben említett Deerhuntert, azok kedvéért tisztázzuk: ők a 2000-es évek észak-amerikai indie-hullámán belül a mágikus-misztikus hangulatú, New Weird America-vonallal kacérkodó irányzat egyik legfontosabb zenekara. Introvertáltságában is rendkívül figyelemvonzó frontemberük, a zenei zseniként is aposztrofálható Bradford Cox nemcsak a Deerhunterrel, de a legtöbb helyen a punk ambientjeként (illetve az ambient punkjaként) emlegetett Atlas Sound név alatt is adott már ki emlékezetes alkotást (Let The Blind Lead Who Can See But Cannot Feel – már a cím megérdemelne egy külön strófát). Nem mellesleg pedig a Deerhunter volt az a zenekar, amely Cryptograms című albumával még a kiemelkedően jó termést hozó 2007-es esztendőben is oda tudott érni nálam az éves toplista elejére. Ennek a fényében mondom azt, hogy a Liars – amely egyébként eddig egyetlen anyagával se talált el, sőt, még súrolniuk se sikerült igazán – simán felnő ehhez a szinthez, némiképp váratlanul, hiszen az ember egy zenekar négy érdektelen albuma után nem gyakran állapítja meg az ötödikről, hogy jó eséllyel pályázik az év albuma címre.
Liars – Scissor
Nem arról van szó, hogy megvilágosodtam volna, és betértem volna a Pitchfork egyházba, mert az általuk a 2000-es évek 500 legjobb dala között emlegetett Plaster Casts of Everythinget még ebben a pillanatban is egy idegesítő(en túlértékelt) faszságnak érzem, és a legutóbbi albumot (aminek előbbi a kvázi jelölő-slágere) se sikerült idővel megszeretnem. A Sisterworldön viszont nincs csapkodás, töketlenkedés, csak gótikusan keringő, harmadnaposan dögszagú témák (mint a No Barrier Fun, melyben a legjobb az a hangminta, amikor a sírból beszélő szereplő hallgatja, ahogy lépkednek a porhanyós földön fölötte), és beleszarósan tökös, de nem eszeveszett posztpunkos lendületű darabok, amelyek legkevésbé sem a kortársakat, hanem inkább olyan zenekarokat idéznek meg, mint a Birthday Party, az egyre többetemlegetett Jesus & Mary Chain, vagy éppen a Primal Scream. Utóbbi olyannyira igaz, hogy felmerül a kérdés: nem lehet, hogy a Liars a Sisterworlddel teremtette meg a lehetőségét, hogy Bobby Gillespie-ék utóda lehessen? De, nagyon is így érzem, már csak azért is, mert a lemez hallgatása közben nem egyszer vetődött fel bennem, hogy ez egyfajta alternatívája, korszerűsített változata az egyébként örökzöld Primal Scream-klasszikusnak, az XTRMNTR-nek.
Már azért is kijárna a dicséret, mert sikerült a posztpunk lassan, de biztosan szűkölő dimenziójából olyan dalokat kimenekíteni, mint az Overarchievers, a Scarecrows On A Killer Slant, vagy az enigmatikusan kezdődő Proud Evolution. Viszont azzal, hogy a Primal Scream és a Deerhunter közé sikerült megérkezni, oda, ahol nem is sejtettük, hogy van értelmes létforma – nos, ez bőven megérdemel egy erős négyötödöt.