A dán Mercenary fellépése közben érkeztem a Pecsába, ahol akkor még csak gyéren gyülekeztek a fémzene kedvelői. Színes társaság. Voltak, akiken látszott, hogy a Psychotic Waltz mozdította meg őket, másokat a Nevermore-ból áradó düh vagy épp a Sypmphony X monumentális zenéje vonzott ide. Valószínűleg kevesen érkeztek kifejezetten a Mercenary miatt, bár akik mégis, azok sem voltak maradéktalanul elégedettek, hiszen a csapat jelentős változáson ment keresztül az utóbbi időben, az ének terén különösen, és talán nem az előnyére. A melodikus death metálból egyre inkább elmarad a death hatás. Én kevésbé vájtfülű révén kellemes iparos munkát hallottam egy nagyon lelkes frontemberrel, aki ráadásul igen fílingesen adta a basszustémákat – de sajnos ezzel együtt sem nyújtottak maradandót.

Az elmúlt két évben három olyan banda is életre kelt, akiket már feloszlásuk után vagy annak közelében ismertem meg, s nem is reménykedtem az újjáalakulásukban. A Faith No More, a Soundgarden és legutóbb a Psychotic Waltz tagjai is bejelentették, hogy felélesztik a legendás csapatokat. A Power of Metal turné volt az első kézzelfogható bizonyíték a hozzám hasonló rajongók számára arra, hogy a Psychotic Waltz él és virul. Már a színpad átszerelése alatt éreztem azt a bizsergető érzést, ami a különleges alkalmak eljövetelét jelzi. Belerévültem a színpad mögé felhúzott albumborító-díszletbe, melyet az első, A Social Grace című albumukról kölcsönöztek. A gonoszul vigyorgó nap alatt eksztatikus táncot lejtő pár és a sok más groteszk figura kellemesen behangolt. Közben az érzékelés határán, a halk morajlásban mindegyre arról hallottam beszélni az embereket körülöttem, hogy 15 éve várnak erre és el sem hiszik, hogy ez az egész itt megtörténik. Pedig megtörtént, feljöttek a színpadra és belekezdtek egy kellemesen hosszú intróba, amely beleolvadt az Ashes-be az Into the Everflow albumról.

Jó volt látni, ahogyan Brian McAlpin és Dan Rock gitárosok folyamatosan vigyorogva bólogatnak felénk, annyira örülnek, annyira élvezik, hogy újra együtt játszhatnak. Persze megjelent Devon Graves is, akire a karizmatikus szó gyenge kifejezés. Mondhatjuk persze, hogy öregedő hippik bűvészkedtek hangszereiken, de csak egy kicsit kellett átadnia magát a hallgatónak, és rábízni magát ezekre az értő kezekre, és megérezhette, miért vártuk annyira ezt az estét. Engem először az Into the Everflow dal húzott menthetetlenül a tudatosság elvesztésének szédítő örvényébe, ahol már a dal ritmusára táncol a “lélek”, szabadon zuhanva egyre mélyebbre és mélyebbre. Hasonló erejű volt a Morbid, ami felrázva és lüktetve hozott létre szinergiát a két szólógitár között, csakúgy mint a Halo of Thorns, ahol Graves is igazán megcsillogtathatta valóban pszichotikus (mondhatni pszichoaktív) énekstílusát.

A dalok komplexitásukban is tökéletes harmóniát árasztottak. A hangulat nem eresztett egészen addig, míg elhangzott a szűkre szabott műsor utolsó dala, az I of the Storm. A révült ringatózás, a szédült utazás egy másik dimenzióban, és közben a buddha-mosoly az arcon ezeknek az “öregedő hippiknek” köszönhető. Graves beszélt is egy kicsit nekünk arról, hogy milyen jó most nekik, újra együtt, és egy önálló koncertre is ígéretet tett.

Az utolsó előtti fellépő Nevermore-nál sajnos mindig felmerül a kérdés, ki az, aki épp betegeskedik. Most sem volt ez másként: ezen az éjszakán egyik legkedvesebb basszeremet, a stílusában és színpadi megjelenésében is páratlan Jim Sheppardöt kellett hiányolnom. Ugyanakkor részben ennek a sajnálatos tendenciának “köszönhetjük”, hogy a gitáristen Jeff Loomis mellett most a magyar Vörös Attila tépi koncerteken a húrokat. A szokásos egészségügyi szünetet töltő Sheppard helyére a műfajban igencsak üde színfolt Dagna Silesia lépett, aki szolidan szexi megjelenésével különleges ízt csempészett az amúgy igencsak férfias Nevermore produkciójába. Öröm volt látni, ahogyan mosolyog, ráadásul a játéka is meggyőzött, alig maradt bennem hiányérzet. Warrel Dane hozta a szokásost, lehengerlő volt és ez alkalommal hangilag tökéletes. Nem voltak technikai gondok, többé-kevésbé hiánytalanul élvezhettük Loomis mester munkájának finomságait is.

Érthető módon a háttérképként is használt Obsidian Conspiracy album képezte a meglehetősen rövid program gerincét. A mindig erős kezdésként beütő Inside Four Walls után rögtön el is hangzott az új album kezdő hármasa (Moonrise, The Termination Proclamation és a Your Poison Throne), aztán persze hozni kellett a régi, jól bevált duót a Dead Heart in a Dead World című, talán legjobban sikerült korongról (a két szám: az egyszerre dühös és szomorú, fájdalmas és cinikus The Heart Collector valamint a “sláger” The River Dragon Has Come). A közönség boldogan énekelt Warrel bíztatására, aki kicsit menetrendszerűen vezényelte le a műsort. Mr. Loomis is már-már unottan pengetett (bár nála a kifejezéstelenség a koncentráció jele is lehet), de jó volt látni, hogy Vörös Attilát és Dagna Silesiát hevíti a lelkesedés és az energia.

Olyan helyre pozícionáltam magam, hogy tökéletesen láttam Van Williams dobos munkáját. Közhely, de amit ez a fickó művel, az szinte már nem emberi. Pontos buli volt, korrekt, a szokássá váló Enemies of Reality zárással. A megérzéseim nem csaltak, Vörös Attila remekül beilleszkedett, és a hangosítás sem okozott akkora problémát mint tavaly. Jobban szóltak az új album dalai is, úgyhogy érdemes volt újra megturnéztatni az Obsidian Conspiracyt. Persze a Nevermore visszajáró vendég, talán ez az oka annak, hogy nem esünk már hasra egymástól, egynek viszont tökéletes volt.

Végül a Symphony X lépett a színpadra, akiket eddig még soha nem hallottam élőben. Már az első pillanatban lehengerelt (szinte szó szerint) a mackójellegű énekes/frontember Russell Allen. Az este érdekes megfigyelése, hogy ahány zenekar lépett fel, annyiféle típusú frontembert láthattunk. Volt igazi fémharcos, masszív arc, enigmatikus, kígyómozgású mágus és szkeptikus antiprédikátorba oltott operaénekes, Allennel pedig megérkezett a metálénekesek archetípusa is. Lendületes volt, zseniálisan használta sokszínű hangját, igazán szórakoztatóan kommunikált, és azt az érzést keltette bennem, hogy pontosan ő az, aki hiányzik a Dream Theaterből. Ha őt és néhány zenei témát átemelnénk a DT-be, ők lennének a tökéletes progresszív metál zenekar. Amíg erre más nem jön rá, addig persze marad a Symphony X, akik ezen az estén elsősorban utolsó, Paradise Lost című albumukról játszottak, de két dalt elővezettek a most készülő Iconoclastről is (Heretic, Dehumanized). Számomra a remek zeneszerző/szólógitáros Michael Romeo játéka kicsit öncélúnak tűnt, és úgy általában az egész produkció valahogy elment mellettem. Persze elképzelhető, hogy egyszerűen nem bírtam már több zenét befogadni és megemészteni ezen a pszichésen és művészi szempontból is megterhelő estén.

A fotók nem a budapesti koncerten készültek, hanem a Power of Metal turné luxemburgi állomásán. A képeket Jerome Chiarandini készítette.