0. nap: The Bots, Delorean

Hajnali szuperkényelmetlen repülés és némi szolid városnézés után fontos feladattal érkeztünk tesómmal a Parc del Fòrumba: a helyszín felderítése, és a nulladik nap ingyenes programján való akklimatizáció állt előttünk.

Nulladik nap és délután 5 óra lévén nagy élettel még nem találkoztunk a kordonon belül. Átvágtunk a szerencsére még jórészt bezárt pénzköltősátor-soron és az első viszkikólát megragadva bejártuk a helyszínt: találtunk jópár kajálása alkalmas teret, egy óriáskereket, három hatalmas színpadot előttük nagyszínpadnyi nézőterekkel, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha is megtelik (spoiler: de), egy picike unplugged sátrat, amibe nem gondoltam volna, hogy valaha is beférek (spoiler: de) és még három-négy kisebb színpadot, amelyek a tengerparti helyszín legszelesebb pontjait jelölték. És tengert, sok-sok tengert, amitől csak néhány kordon és pár méter beton választott el. Nagyon szép volt, és nagyon hideg.

Némi bámészkodás és abrakolás után erős kezdésként a Bots koncertjén találtuk magunkat. Pörgős rockot játszottak izgalmas csavarokkal, a színpadon egy 18 éves forma kissrác rózsaszín pizsamában és egy másik még kisebb kölyök a doboknál nagyon nagy mikrofonhajjal – ez fogadott minket. Lassan eszembe is jutott, hogy honnan olyan ismerősek: a rákészülésként megnézett videók között volt egy klipjük. Egyszerűen nem hittem el a videót, elkönyveltem ilyen vicceskedős gyerekek-zenélnek-helyettünk megoldásnak. Hát nem vicceltek.

A Bots élmény után a Guards józanítóan hamis énekének hatására megint elkezdtük érzékelni a külvilágot és a tenger felől kitartóan fújó hideg szelet, úgyhogy inkább a merch sátor felé vettük az irányt, el is hoztam az egyetlen pulcsit, amijük volt. Zenekarok, jótanács: májusi tengerparti fesztiválra nem pólót kell vinni merchandise-nak, hanem pulcsit, sapkát, sálat, jégeralsót!

A pulóver- és churro-beszerzés után a meleg és a feldolgozhatatlan mennyiségű cukor lendülete még átvitt minket a Vaccines profi de unalmas koncertjén, aztán jött végre a naplemente és az első fellépő az elektronikusabb vonalról, a Delorean. Elsőre nehezen vettem a váltást, csak valami szétesett káoszt hallottam, amiben mindenki teljesen más számot játszik, néhányan visszafelé; csak arra tudtam figyelni, hogy a bal szélső izzósorban ki van égve alulról az ötödik égő, próbáltam megfejteni, milyen nyelven énekelhetnek, és azt vártam, hogy mikor borul fel végre a szintijével vadul táncoló billentyűs. Aztán két-három szám után jött a lila füst, az agyamban átkattant valami, összeértek a hangsávok, hirtelen összeállt az egész, beszippantott a zene, és ott voltam a nap második tök jó koncertjén. És még csak a nulladik napon voltunk.

1. nap: Tame Impala, Dinosaur Jr., The Bots megint, Death Grips

Nekem a csütörtöki Tame Impala volt a húzónév a fesztiválon, úgyhogy az első két koncertet, a kevésbé vad, viszont annál semmilyenebb Wild Nothings-ot és még a nagyon kedves és őszinte Neko Case-t is némi türelmetlenkedéssel bólogattam végig.

Mire átértünk az óriáskerék tövében, a lehető legtávolabbi színpadon készülődő Tame Impalához, ott összegyűlt a fesztivál első rendes tömege. Becuppantunk az emberek közé, próbáltuk elkapni a befelé sodró áramlatokat, és addig nyomtuk magunkat, amíg bírtuk, de így is csak a kivetítőig jutottunk. Aztán besétált a színpadra a mezitlábas Kevin, pengetett egyet és a háta mögött az eddig nyugodtan gubbasztó zöld pötty őrült oszcillálásba kezdett, találkozott az agyamban a mellettem pörkölődő szerecsendió füstjével, a ringatózó, éneklő masszával amit a tömegből érzékeltem, egy nagy szürke táncoló elefánttal és a hangszerekből áradó pszichedelikával; a tökéletes élményturmix azonnal megnyomta a boldogság gombot.

A Tame Impala iszonyat jól hangzik élőben is, nem hittem el, és mindig tudtak még egyet csavarni minden számon, amikor azt hittem, már nem lehet hova fokozni. A Szigetes koncertjükre vasárnap időben érkezek, az első sorban keressetek.

A megfelelő lelki állapotban lebegtem át Dinosaur Jr.-ra, ami az előzőhöz képest egyszerű, letisztult zúzást prezentált, de nem is kellett több, ennyi csak a lényeg: gitár, basszus, dob, ugrálás, szerelem a gitárszólók minden egyes hangjába.

Az őshüllők után végigballagtam a Flatstock sátrai között, és csorgattam a nyálam a gyönyörű plakátokra, aztán úgy döntöttem, megnézem közelebbről is a Bots-fiúkat, akik épp az unplugged sátorban szenvedtek a technikával. Nagyjából fél órás késéssel sikerült is kezdeniük, amit a körülményekhez képest nagyon jól kezeltek, és az aprócska sátorban akkora bulit csináltak, hogy azonnal átkapcsolam én is 16 évesbe, és valahol az első szám második hangja körül arra a döntésre jutottam, hogy ők lesznek az új kedvenc zenekarom. Másodperceken belül a fesztivál egyetlen rendes pogójában találtam magam, azt se tudtam hol vagyok, az meg aztán főleg nem segített az orientációban, hogy egyszercsak a gitáros Mikaiah repült el mellettem, amíg a kisöccse a dobnál egyedül tartotta a frontot, aztán nem sokkal később továbbadtam a fejem fölött valakit nagy mikrofonfrizurával, ő pedig Anaiah volt, ekkor a tesója egy gitárral vitte el a show-t.

Teljes vigyorral és folyamatosan ugrálva összeszedtem a csapat másik felét, majd némi churros energiautánpótlás után befoglaltuk a tökéletes helyet Death Grips koncertjére. Miközben a színpadon folyó pakolászást bambultuk, a Bots történet lezárásaképp Mikaiah aznap másodszor is ellőtte a “váratlanul közel felbukkanás” rükkjét, amikor odajött hozzánk és az öccsét kereste rajtunk, de nem tudtunk segíteni rajta, úgyhogy egy kézfogás és pulcsimegdicsérés után tovább is száguldott. Odafönt a színpadot eközben teljesen lepakolták, majd felvittek egy laptop állványt, és ráfordítottak két embernagyságú hangfalat kétoldalról. Itt már lehetett sejteni, hogy valami elborult dolog várható. Punk rockra pogózás után simán ment még az experimentál kiabálós hiphopra ugrálás, csak másnap nem tudtam járni – de megérte.

Levezetésként még elkerültünk a legszelesebb színpad felé belehallgatni Four Tet szettjébe. Bár hulla fáradtak voltunk, erőltettem a témát, mert többek között erre a zenére szoktam dolgozni, nem mellesleg a Kultblog kódja is sok Four Tetet hallott. A színpadi fények hozták is az editorom monokai színsémáját, de ez az elektronika jobban működött monitor előtt ülve, mint tömegben ácsorogva, úgyhogy inkább  hazavonszoltuk magunkat az egész napos ugrálástól zsibbadó tagokkal.

2. nap: Puhánykodás

Az erősre sikerült első nap után brutális izomlázzal, sajgó végtagokkal és némi másnappal harcolva érkeztünk vissza a partra a Primavera második napjára. Megpróbálkoztunk egy Kurt Vile koncerttel, de nekem csak zajongásnak tűnt, aztán a határozottan túl sok babarózsaszínnel és beszélgetős hangmintával dolgozó Daughn Gibsonra kellett menni, ahol már erősen érett bennem a menekülhetnék. Egy egészen kellemes, de legalább rosszul hangosított The Breeders után a fagyhalál és az összeesés szélén úgy döntöttünk, hogy ezt a napot inkább elpuhánykodjuk és a gasztroturizmusnak szenteljük, majd a Foursquare-re bíztuk magunkat és egy remek tapas étteremben töltöttük az estét.

3. nap: Mac DeMarco, Dan Deacon, Crystal Castles

Kipihenten, némi túristáskodás és a részemről minden utazásnál kötelező állatkert után újult erővel csaptunk bele az utolsó napba. Először a nevéhez méltóan furcsa és nagyon halk Mount Eerie-nek adtunk egy esélyt, majd átmentünk a szomszéd színpadról tökéletesen áthallatszó Adam Green bohóckodását hallgatni. Miután lyukra futottunk egy átütemezett Dan Deaconnel, visszamentünk az óriáskerék alá a Sea and Cake koncertjére, ami meglepően kellemes koncentrálós-gitárnézős rocknak bizonyult, Adam Green mókázását jól ellenpontozva.

Mire kezdtünk belejönni a zenehallgatásba, következett a nap meglepetése a kanadai Mac DeMarco személyében. Laza rockot játszott, a számok között pedig jól előadott idiótaságokkal szórakoztatott, mutogatta a sörhasát, színpadra rángatta a barátnőjét, elárasztotta a színpadot cigisdobozokkal, és egyéb hasonoló show-elemek történtek. Jó hangulatot csinált, és újra rávezetett a dallamos szörf rock élvezetére a maga kicsit melankólikus, de mégis vidám megközelítésével – ő is bekerült a kedvencek közé.

Kis kitérő után sikerült végre megtalálni az elhalasztott Dan Deacon koncertet is. Az epikus filmzene hangulatú darabjaival nálam ő is a dolgozós zene kategóriába tartozik, úgyhogy kíváncsi voltam, hogy ez hogyan fog hangzani élőben, és a színpadon magányosan tekergető Four Tettel szemben itt egy lényegesen közönségbarátabb, ugráltató show-ba csöppentem. Mikor odaértem a koncert közepe táján, Dan épp napközis foglalkozást tartott a tömegnek, a bújj bújj zöld ág szabályait magyarázta. Ez elsőre kicsit furcsa volt, de szerencsére hamar visszatértek a zenéléshez és lett táncolnivaló rendesen, nem hiába volt telezsúfolva a színpad dobokkal. Aztán egyszercsak előtűnt a tömegből a bújj-bújjos ember-kapu sor, tényleg átért a közönség túlsó sarkából, és így közelről már rögtön nem tűnt erőltetett tömegmozgatásnak, egész szórakoztató volt a műsor.

A fesztivál vége felé közeledve kettévállt a csapat, ugyanis magamra maradtam azzal a véleményemmel, hogy a Crystal Castles sötét atari-elektronikáját hallgatni sokkal jobb dolog, mint repülés előtt aludni. El is indultam a színpad felé, de nem sokáig jutottam, mert beleütköztem az életemben valaha látott legnagyobb embertömegbe. Bepréseltem magam amíg tudtam, aztán a távolból álmosan végigbólogattam az egyébként hatalmas jó koncertet, majd elbúcsúztam a kitartóan hullámzó Primavera Sound felirattól és boldogsággal feltöltődve hazarepültem.

Megyünk jövőre is.