Három hónapon belül két The Roots albumot kapni olyan, mintha félévente lenne foci vb-döntő: repesünk az örömtől, hisz a sport legjavából érkezik az arcunkba egy jó adag – viszont ott motoszkál a kétely, hogy a szűk időbeli különbség mellett ugyanazt a színvonalat kapjuk-e, amit várunk. A világhírű philadelphiai hip-hop zenekar az r’n’b csillag John Legenddel karöltve új lemezzel jelentkezett az őszre, mi meg jól meghallgattuk.
John Legendet sokáig nem sikerült megszeretnem. Adott egy gyöngytorkú csávó a Kanye West birodalomból, akinek Hudsont lehet rekeszteni a díjaival, viszont a jó hangon és megjelenésen kívül nem éreztem benne az átütő erőt, zavaróan önismétlőnek és sablonosnak hatottak a zenéi. Emigyen csak mint egy ikszedik bugyinedvesítő soulénekesként tekintettem rá, akihez sokkal inkább passzol a parfümreklám, mint az unplugged.
Így teltek-múltak a hónapok és az évek, míg nem elértünk az idei nyár elejéig, azon belül is a Roots How I Got Over című lemezének júniusi kiadásához. John Legend neve két dalnál is feltűnt a borító hátlapján, és ha már ott volt, felénekelte az év legjobb hip-hop lemezének leginspirálóbb vokáljait a Doin It Again és a Fire című számokhoz. A dalok olyan felszabadító endorfinbombát hordoznak magukban, amelyet a különböző zenei produkciók évtizedek óta próbálnak erőltetetten elérni, sok esetben csúfos hatásvadászatba fulladva – nem úgy ez a két kollaboráció.
Innentől kezdve album legyen a talpán, ami meccseli az elvárásokat. Abból a szempontból mondjuk jól indul a Wake Up!, hogy szintén mindkét részről meghatározott elvárások hozták létre, méghozzá a politikában kell keresni a gyökereit. John Legend a 2008-as össz-szórakoztatóipari Obama-hurrában akadt össze a zenekarral, amellyel kezdetben csak egy négyszámos kislemeznyi közös munkát tervezett. Aztán idővel annyira megkedvelték egymást, hogy a négyből tizennégy lett, 2008-ból pedig 2010, bár ez utóbbi mit sem látszik érződik a számokon. A dalok mindegyike egy mesevilágban játszódik, boldogságosak és sterilek. Stílusilag szokásosan széles az arzenál, megtalálható az alapok között a késő éjjel is vérpezsdítő funkytól (Hard Times) a szállós reggae-n (Humanity) át a katartikus gospelig (I Wish I Knew How It Would) minden, egyetlen konstans elemként Legend továbbra is bugyinedvesítő énekével.
A hangsávok között olyan legendáktól kölcsönözött feldolgozásokba is belefutunk, mint Marvin Gaye-től a Wholly Holy, vagy Donny Hathaway Little 
Ghetto Boy-a. De még ezek a nagyságok is eltörpülnek John Legend reflektorfénye mellett, aki mintha az egész lemezt a zongorája mellett, egy sötét teremben, erős reflektorral az arcában énekelné végig. A Roots hibátlanul szállítja a háttérből a hangalávalót, a zenekar mc-je, Black Thought ritkán szólal meg – igaz, akkor megint kiemelkedő a flow (Hard Times, Our Generation) -, ez a show azonban Legendé. Egyszer osztja meg mindössze a terepet a chicagoi intellektum Commonnal és a jobb combú, mint hangú Melanie Fionával a majdnem címadó Wake Up Everybody! című számban.
Amekkora hírveréssel érkezett ez a zene az ősz első napjain, annál nagyobb csalódás volt számomra. A megcélzott, polgárjogi harcos napokat idéző felszabadulás helyett csupán egy jó adag nyálömlenyt hordoz magában olyan üzenetekkel, mint hogy tegyük jobbá a világot, fejezzük be a háborút, javítsuk fel az egészségügyet és az oktatást, valamint szeressük egymást… please. Common például nem átallja saját sorait az “Even if this generation living through computers/Only love, love, love can reboot us” mondással zárni. Ennél véleményem szerint merőben máshol van a szofisztikált raprajongók ingerküszöbe, bár kétségkívül MTV-kompatibilisebb anyag, mint a korábbi Roots-lemez, a Game Theory volt.
John Legend & The Roots – Wake Up Everybody! (feat. Common and Melanie Fiona)
Mindent összegezve a Wake Up!-pal kapcsolatban az egyik szemem nevet, mert ismét kiemelkedő hangzást kapunk a legendás Roots-tól, valamint szép tisztelgéseket is elmúlt korok nagyjai előtt; a másik viszont sír, mert néhány jó funkyn kívül csupán olyan tömör giccset tud felmutatni, amire valószínűleg még maga Obama is összehúzná a szemöldökét.