— 2008. August 31. 14:58
Psychofreak jazzrock a cirkuszban: zenei ajánlgatás az avantgarde-on innen
A sztenderd keményvonalas metallal az a gond, hogy nem képes humorral nyúlni saját magához, illetve az egyes zenekarok, ha kicsit is letérnek a megszokott ösvényről, máris bukták a rajongóikat. Ellenben van itt egy olyan dolog, amit gyűjtőként nevezhetünk avantgarde metalnak, de ez igazából olyan, mint az elektronikában a kísérleti: rásütjük mindenre, amit már nem tudunk hova tenni. Az avantgarde lehet a cirkuszi őrületet zúzásba fojtó varieté metal, de lehet jazz-hardcore is, vagy épp olyan post-rock, ami még ez utóbbiból is kilóg. Íme három kedvenc lemez a Mr. Bungle után, de a főúttól jó néhány mérföldre.
Mielőtt ajánlgatnék gyorsan fussuk végig, hogy miről is van szó, mert jó esély van rá, hogy az egyszeri érdeklődő olvasó arcára kiült a nyomtatott nagybetűs WTF a bevezető olvasása közben. A félreértések és menekülések elkerülése végett leszögezném mindjárt az elején, hogy nem valami ultraszélsőséges, zajzörejes rétegen belüli rétegeknek szóló műfajról van szó. Sokkal inkább olyasmiről, ami bárkinek szólhat, aki kultiválja a gitárzenét, és nem szigorú tekintettel akar feltétlenül végigkaratézni egy koncertet. A zenéket, amikről beszélek avantgarde metal alá szokás besorolni, de ez leginkább azért van, mert nem tudnak neki jobb nevet adni. Az összetételt úgy szokás megállapítani, hogy van benne hardcore, progressive, heavy, black és doom metal, vagy épp indie, folk és art rock, ami aztán keveredik seggrázós funkkal, bossával és egyéb latin cuccokkal, a zenei alapba kerül egy jó nagy adag fúziós jazz, és a tetején a hab az olyan szürreális áthallások, mint a swing, a rockabilly vagy a cirkuszi zene.
Mr. Bungle
Magyarán itt aztán bármi lehet, nem hogy egy zenekaron, de egy számon belül is, mégis azért nagyjából be lehet lőni, hogy ki mire megy rá. Aki nem ismerné az alapokat, annak érdemes egy kisebb túrát tennie a Mr. Bungle és egyáltalán Mike Patton háza táján, illetve mindenképp érdemes belehallgatni az első számú követő Dog Fashion Disco munkásságába. Ez utóbbi egyébként már “poszthumusz”, de megjelentet még egy DVD-t idén szeptemberben, úgyhogy akkor kerítünk majd alkalmat arra is, hogy velük jobban megismerkedjünk. Addig lehet kattintgatni az előző mondatokban elrejtett MySpace linkekre, és most jöjjön három lemez, három zenekartól, akik nem annyira ismertek, mint a fentiek, de bőven érdemes rájuk figyelni.
Az itt taglaltak közül a legbulisabb, egyben a legweirdobb a svéd Diablo Swing Orchestra, ami ritmusalapnak a nevében jelzett swinget használja, az annak megfelelő hangszerekkel, az egészet pedig beoltják jól torzított elektromos gitárokkal, és (most kapaszkodj) jön egy csaj, és operát énekel rá. A bemutatkozó és eddigi egyetlen nagylemez a 2006-os Butcher’s Ballroom, amin első nekifutásra nagyjából két-három számig lehet menni, mert az operaéneket szokni kell, de a zenei alapnak mégis annyira jó a lendülete, lüktetése, hogy az ember vissza-visszatér, és beleszokik a füle. Az indító track a Balrog Boogie, ami belövi egy psychobilly buli alapképét, ahol tűzzsonglőrök és zombi pin-up csajok művelik a színpadi showt, majd a reflektorfénybe lép egy énekesnő, a hangjától beszakad az ablak, te meg lefagyva nézel, hogy akkor most mi van. A tempóból van, hogy visszavesznek, máskor spanyol dallamok kerülnek elő gitáron és trombitán, de van még ír hegedű, didgeridoo, meg néhány “sima” prog metalhoz közelebb húzó heavy darab is. Extrém cucc ez, az biztos, de nem azért, mert annyira brutál vagy hallgathatatlan lenne, hanem mert az emberben felmerül, hogy vajon milyen stílusokat nem raktak még egymás mellé…? Nagyon kíváncsi leszek, hogy ha lesz második album, milyen irányba mennek tovább.
Következő állomásunk Olaszország, ahonnan az Ephel Duath érkezik, és megmutatja, hogy hogyan kell példásan egymás mellé rakni a jazzt és a hardcore-t. Olyasmi ez, mint a Dillinger Escape Plan őrült ritmusváltásokkal telezsúfolt, technikai faszverésre alapozott káoszkavalkádja, csak annyi különbséggel, hogy közel sem káosz, hanem nagyon jól követhető és élvezhető a zene, avagy érdemes kiemelni, hogy a közkeletű értelemben is zene marad. A Painter’s Palette című lemezen a stílus egy csuklás könnyedségével csap át időről-időre jazzből hardcore metalba vagy épp alter rockba, aztán vissza. Mindeközben pedig az énekhang is folyamatosan változik: egyszer egy erős férfi énekhangot kapunk, ami aztán üvöltésbe kattan át, majd ugyanilyen hirtelen vissza lágy, a korábbinál jóval finomabb énekbe. Aztán egyszercsak egy Miles Davis-t idéző trombitaszólót hallunk, egy pillanat múlva már üvöltő hc-t, és általában ilyenkor jön egy sludge-os, mély, lassú, vontatott tempó, szinte már Maynardot idézően szép vokállal. Kicsit kesze-kusza zene ez, gondolom ennyiből is kiderült, viszont nagy érdeme, hogy ebben a katyvaszban nem válik öncélú hallgathatatlansággá, hanem valóban élvezhető, íve van, az énekes pedig egy külön történet (Patton patrónus szelleme persze ott lebeg valahol a háttérben). Érdemes azt is megjegyezni, hogy a banda nem óckodik az elektronikától, így két lemezükből is készült elektronikusan átdolgozott verzió, és uhh, na ez egy külön történet.
Végül, de nem utolsó sorban beszéljünk a bostoni Maudlin of the Well-ről. Na, ez a banda nem csak zenéjében mondható avantgarde-nak, de úgy egyáltalán sem egyszerűek az arcok, akik alkotják, pláne a hogyan. Az együttes alapvető zeneszerzési procedúrája ugyanis abban áll, hogy nem írják a dalokat, hanem szerzik ezeket (szó szerint): asztrális utazásokat és tudatos álmokat élnek át, az itt talált ihleteket és hallott dallamokat hozzák vissza, és ezeket öntik zenébe. Fuck, yeah. Az ajánlott lemez ez esetben legyen a 2001-es Bath, ami után nem sokkal egyébként feloszlott az együttes, bár más formában tovább élt még (lásd: Kayo Dot), és úgy hírlik, jövő februárban elkezdenek felvenni egy újabb anyagot. A Bath már nem az a fajta pörgős-zúzós avantgarde, mint a fentiek, sokkal közelebb áll a post-rockhoz a maga lassú tempójával, indie-szerű gitárhasználatával; ebből a szempontból jó ízelítő a nyitó The Blue Ghost-Shedding Qliphoth. Aztán ez meg-megtörik időnként az olyan közjátékokkal, mint a They Aren’t All Beatufiul black metalos, hörgős-morgós zúzása, a Ferryman elszabadultabb, orgonával alapozott art rockja, vagy a Birth Pains of Astral Projection, amiben egy számon belül hallhatunk doom mélyrepülést és pszichedelikus hippi-rockot (mondjuk erre a szám tíz és fél perce alatt van is idő). Összességében azért mégis a nyugodtabb, másvilágban lebegés a jellemző az albumra, a hullámzó témák közé rejtett furcsa, organikus ambient layerek miatt meg különösen ajánlott sokbélyeges apartman tripekhez, bár ez a konceptből eleve kitűnik, gondolom.
Ehhez hasonló körbetekintés egy-egy stíluson belül várható még, például stoner, sludge, illetve hasonló (és különböző) avantgarde témákban. Na meg az a menet közben beígért Dog Fashion Disco körüljárás sem marad el!
Linkek: