Örülök neki, hogy van a világon rajtam kívül más is, aki nem dől be annak a blamának, miszerint a triphop halott stílus, és hogy egyáltalán a címke önmagában szitokszóval ér fel. Ujjal lehetne mutogatni élő, működő, mai példákra akár az ország határain belül is, hogy ez miért hülyeség. Itt van mindjárt a Punjab Kabab House, ami a hazai terjesztést átlépve egyenesen az iTunes polcára rakta fel új lemezét, és kívánjuk nekik a legjobbakat, mert ez az anyag simán megállja a helyét bármelyik országban. Ütős beatek, karmoló szintik, etno-trip, metropolitan irodaházak szellőzőcsatornájából visszhangzó vokálok, és minőség, minőség.
Nem is olyan régen még a releváció rántotta a torkomba az ujjongást, mikor meghallottam a Realistic Crew zenéjét, hogy ilyet Magyarországon tudnak emberek csinálni. Aztán azóta úgy ütött szöget a hazai népesség kreatívabbik felének fejében a sötét-borongós elektronika, mintha a ’90-es évek közepét taposnánk, mikor nagyban virágzott az a növény, amit a Massive Attack és a Portishead szorgosan locsolgatott. Ezzel mondjuk gond nincs, kifejezetten jó, hogy ennek a stílusnak van érdemi magyar képviselete, az meg pláne, hogy az elmúlt egy-két évben a szcéna minősége úgy szalad felfelé, hogy az ember csak győzze követni figyelemmel. Az egésznek meg úgy van a kellős közepén a Punjab Kabab House, hogy a közismertséget elkerülve, mintegy fekete lóként ólálkodik már évek óta, olykor felbukkan egy-egy koncert erejéig, de mégis annyira misztikus asztrállényként lengi át a nagymagyar teret, mint egy árnyékból súgó szellem. Hogy honnan jön, ki, miért, hogyan csinálja, a fene se tudja, legalábbis se a honlap se a MySpace nem segít ilyen szempontból, az viszont egy százezer wattos reflektorként süt keresztül rajta, hogy a produceri munka mögött olyan fejek ülnek, akik az urban decay-ben kalandozó álmukból felébresztve is kívülről fütyülik bármelyik triphop klasszikus refrénjét, pofazacskóból rezegtetett szubbasszussal.
Oké, szóval a név azért már ismerős, láttam a formációt fellépni például a Khoiba előtt úgy két-három éve, bár akkor a koncertből leginkább egy álmatag ambient live sikerült. Most pedig itt van az új anyag, kereken tíz számot egyben tesznek le az asztalra, én meg csak pislogok, mert az asztal lába bereccsen az album súlya alatt. A Superman-girls From London az elejétől a végéig profi munka, amiben nem csak a tehetség hallatszik már, hanem a gyakorlat és a csiszolás is. Az önhitvallás szerint, amit hallok az electro-ethno, de én ezt a címkét itt skippelném, főleg mert az is középtávon aktuális trend, hogy csináljunk mindenféle elektronikus zenét a magyar népzenéből, ami már annyi szart termel ki, hogy rossz nézni (és ebben a körben szokás az etnóval dobálkozni). A Punjab zenéjében vannak úgy mond ethno hangszerek, maradjunk ennyiben, de szerintem nem ez a lényeg. Az már annál inkább, hogy a dobtémák, a gitárok, a vokálok, a szintik, a basszusok úgy érnek eggyé, hogy egy hangot nem lenne szívem benne arrébb tenni. Analóg és digitális, tiszta és torzított, bólogatósan groove-os és nagyon sötét – ezek váltogatják egymást, vagy épp szólnak egyszerre, több rétegbe rendeződve. Bigbeat, triphop, electro, space-rock, ethno, dub, ha kapaszkodni akarunk a stíluskategóriákba, de nem akarunk, csak hagyjuk, hogy az esőáztatta üvegen lepergő vízcseppek szétkenjék a valóságot.
Szubjektive tenném még hozzá, hogy a szélsőségek a legszebb pillanatai a lemeznek, például mikor a Lovable Fragrance két és fél perce erejéig kibukkan a nap egy reggeli párától gőzölgő völgyben, vagy mikor a záró Opening Hours alatt azt érzem, hogy nincs az univerzumban magányosabb hely egy milliós nagyváros neonnal csipkézett sugárútjánál. Ez a lemez bizony a legszigorúbb szemmel nézve is csillagos ötös. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan fest manapság egy Punjab Kabab House live, remélem, lesz hozzá szerencsém.
Linkek: