Vannak azok a zenekarok, amelyek tipikusan bent vannak a hátsó agyi lebenyben, bólogat az ember, hogy jaismeremőket, elektro-indie, de amikor belegondol, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész, nem valószínű, hogy sikerül kiragadni két emlékezetes dallamot a kulimászból. Szerencsére a harmadik albumok pont erre jók, hogy helyrepasszintsák a mozaikot, ahogyan azt az új Hot Chip anyag, a Made In The Dark teszi. Akkor most összefoglaljuk, hogy miért nem teljesen oké James Murphy kistesóinak a megfejtése, és miért tűnik mégis elsőre annak.
Nem hinném, hogy saját magamat minősítem azzal, hogy eddig nem nagyon volt kedvem belemélyedni a Hot Chip diszkográfia rejtelmeibe, de azt azért nem mondanám, hogy újdonságként hatott a Made In The Dark tartalma. A Mexico EP és a Warning album meghallgatása után úgy voltam vele, hogy köszönömszépen, ennyi ebből elég volt, teljesen korrekt, szimpatikus srácok vagytok, de többet ne találkozzunk, persze, néha összefuthatunk, de semmi több. De Hot Chipék még mindig rajtam lógtak, mindenütt feltűntek a remixeikkel, feldolgozásaikkal, mint a volt barát, aki ért a szóból, de azért szem előtt akar lenni. Egy idő után pedig már azt vettem észre, hogy féltucat Hot Chip remixet tudnék mondani, de egyetlen saját számot sem. Ez mondjuk egy DJ-nél nem gáz, de egy zenekar esetében már több mint gyanús.
S ez az identitászavar áll a Made In The Dark esetében is, ami csak azért nem annyira feltűnő eleinte, mert nagyon jól sikerült elkendőzni. Még talán túl is teljesítették a tervet, az Out At Pictures – Shake A Fist – Ready For The Floor hármasból kettő a nyár végéig egyeduralkodó sláger lesz fesztiválokon és külföldi rádióműsorokban, ebben egészen biztos vagyok, mert hibátlan elektronikus popslágerek, azt meg mindenki szereti, és mindenkinek az agyára megy fél éven belül. Ez nem negatívum, ez egyszerűen így van és így jó, ettől ez a kezdés még csillagos ötös. Én a helyükben ezekre a jobbára hip-hopos alapokra csinálnék valami featuringet egy jónevű rapperrel, kész kasszasiker lenne.
Aztán deréktájt is marad ez a színvonal, bár ott már eltűnik a hip-hop feeling, meg a sok okosság, marad az erős közepes elektropop, de már feltűnik egy-egy abszolút eltévedt dal. A címadó számban például eldöntik, hogy átcsúsznak a zongorás énekes-dalszerző vonalra, Rufus Wainwright nyilván már írja a felháborodott hangú plágium-vádiratot. Ezután még visszakeverednek az eredeti vonalhoz egy kiemelkedően jó szám erejéig (One Pure Thought), de a vég elkerülhetetlen, totális káosz a lezárás.
Mintha kiszabták volna, hogy “Srácok, márpedig 50 perc fölött kell lennünk.”, amire nyilván az volt az első válasz, hogy “De hát mi csak 35 percnyi dalt szedtünk össze!”. A Wrestlers meg a záró két szám megint ezt a zongorázós-éneklős blődlit erőlteti, ráadásul már középszerűen is, meg van két dal, ami frankón olyan, mintha remixek lennének. Tényleg nagyon resztli-gyanúsak. S itt derül ki, hogy az identitászavar alapvetően nem probléma, kivéve ha az ember albumot akar csinálni, mert akkor súlyos eltaknyolás lehet a végeredmény.
A Made In The Dark pedig rendesen eltaknyol a végére, az az igazság, de hozzá kell tennem, nem annyira szörnyű a helyzet. Az ominózus végjátékig nagyon rajta voltam a négyötödön értékelésileg, mert úgy egészen addig egy izgalmas, a tavalyi LCD Soundsystem album nyomában járó produkciót élvezhetünk. A hal viszont bűzlik egy kicsit a farkától, így végül egy erős hármasban állapodnék meg.
Hot Chip – Ready For The Floor
Linkek: