Felmerült bennem minap a gondolat, hogy ejnye, mintha kicsit másmilyen lenne ez a Petőfi (a rádió), mint amilyen közvetlenül a reform után volt. Ugyebár állami csatorna, a köz szolgálatában, azaz a közért. Miért is nem szolgál engem úgy és annyira, mint ahogy azt már tette egyszer? Arra kellett rájönnöm, hogy ennél azért egy kicsit komplikáltabb a dolog. Egyszerre mindenkit szolgálni, mindenkinek megfelelni nem egy egyszerű dolog, főleg, hogy a mindenki több mint csak fekete és fehér, a mindenki az egy teljes színskála. Valaki mindig panaszos, valaki mindig szolgálatlanul érzi magát, aztán fordítva. Emellett pedig ott van a hallgatottság, ami a fennmaradást igenis, hogy befolyásolja.
A Magyar Királyi Rádió a múlt évben hatalmas változáson ment keresztül, kitűzve célul, hogy három lábán minél nagyobb terpeszben állva a lehető legnagyobb közönséget szolgálja ki. A kezdeményezés dicséretes, és a rádió közszolgálati mivolta okán indokolt is. Az egyes és hármas eMeR alapjaiban nem, inkább strukturálisan formálódott. A kettes indexet viselő állomás azonban nagy fába vágta azt a bizonyos fejszéjét, szakított egykori gyökereivel, zenei szerkesztőjét lecserélte, és nagyot fordított a hajókormányon. Az irány első soron az “alternatív”, nonpoularista fiatalság kiszolgálása lett, olyan módon, hogy egy más korosztályos és ízlésvilágú hallgató se hajtson a szakadékba a rémülettől rádióállomás keresés közepette.
A misszió sikeresnek tűnt, együtt hallgatta az MR2-t Anyu és Öcsi, Leopold és Nikita, Apu és a haverok, és a nagymama is békésen szaggatta a nokedlit, ha épp a Petőfi duruzsolt a háttérben. Hirtelen egyre többen tekerték a potmétert a nagyon zene irányába, és az éles, kockázatos váltás meghozta gyümölcsét. Vagy talán mégsem?
Eltelt bő egy év, és meg kell, hogy állapítsam, hogy az egykori sikert hozó pálfordulás óta Pál nem állt meg, egy folyamatos, de kevésbé szédítő mozgást végez, ami azért így, ennyi idő távlatában már fokokban mérhető. Rendre nyit a populárisabb rétegek felé, szép lassan beállva a kereskedelmi rádiók alkotta együgyű sorba. Kezd kialudni az a lámpás, aminek fényével kilépett a ködből. (Itt köszön vissza az első bekezdésből a “valaki mindig panaszos” tagmondat.) Lehet, hogy ez most egy másik lámpás, vagy esetleg egy elemlámpa, és én is csak a ködben élek. Mit szóljanak például azok, akik kizárólag Alva Notót, vagy mondjuk Infected Mushroomot hajlandók hallgatni? Hát semmit, leginkább, holott az ő zenéjük is helyet érdemelne a “köz-ért!” szemléletben.
Az hogy minden alternatív és/vagy populáris zenei irányzatot belepréseljünk egy állomásba, bizony veszett fejsze (a már említett) nyele. Kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy a rádiózás, mint olyan, szintén figyelembe kell, hogy vegye a fenntarthatóságot. Kereslet, kínálat, bla-bla, érthető. Marad az, hogy a zenei irányultság változik, rotál, hullámzik, és a rádió így osztja szét magát mindenkinek, időben eltolva, tehát türelem!
Ami viszont tény, hogy akiket eddig magához édesgetett az állomás, azok most csalódottságuk közepette fokozatosan átpártolhatnak a konkurenciához, és akik elégedetlenek voltak a megújult arculattal (is), azok kis eséllyel fognak a rádió felé pislogni, főleg, hogy ez a fokozatos váltás, változás nincs oly módon merketingelve mint ahogyan annak idején az új imázs volt. Ez a mostani újítás balul is elsülhet, lehet, hogy nem pont több, elégedett, kiszolgált hallgató lesz, hanem inkább kevesebb, fél-elégedett, kiszolgálgatott rádiózó, és megszűnhet a fixen Petőfi-párti kommuna. Minőség vs. mennyiség.