Egy végletesen frusztrált és minden ízében feszültségtől remegő munka után szinte kiszámítható volt, hogy vagy a feloszlás, vagy egy jóval felszabadultabb album következhet bármelyik zenekar életében. A Radiohead azonban nem bármelyik zenekar, habár a King of Limbs során mindent elkövet ennek elleplezésére.
A Radioheadénél kevés nehezebben magyarázható siker van a poptörténelemben. Legyünk őszinték – nincsenek igazán nagy slágereik; különböző korszakokban készült lemezeik kritikusaik szerint vagy elektronikus, vagy gitárzenei szempontból nem voltak eléggé műfajhűek; a zenekar tagjai nem túl jellegzetes figurák a frontembert kivéve, aki kiemelkedését csak annak köszönheti, hogy egy kispesti hajléktalanszálló retardáltjainak kinézetét ostromoló, már negyvenes fószer.
A második oldalról nézve ez a slágertelenség egy egységesen magas szintet képvisel, melyben nincs helye tiszaéletű chartromboló hit-eknek; albumaik a hangszeres és elektronikus galaxisok között kalandozva egy egyenlőségjel túloldalán állnak, a neoprogresszív rockzenével farkasszemet nézve; a tagok között van minden idők egyik legerősebb filmzenéjének megkomponálója, Jonny Greenwood és a szólóban szintén érdekes Philip Selway.
Az a retardált faszi meg egy korszakos zseni.
Sok mindent felszabadított bennem az a látvány, amikor egy híressé lett videón azt láttam, amint a mifelénk nevetségesen sokszor, de abszolút megalapozottan emlegetett Flying Lotus (Steven Ellison) egy koncertje alkalmával behunyt szemmel, teljesen átszellemülten énekelte a keverőpult felett az Idioteque főtémáját. Ha mondjuk húsz évvel idősebb lennék, ez is egy olyan pillanatnak tűnne, mint a progrock által szembesülni a zene univerzumának végtelen csillaglankáival vagy a soul klasszikusai által megtapasztalni olyan érzelmi mélységeket, melyek annyira amorfak, hogy szavak se tudnak alakot adni nekik. De még fiatal vagyok, és nekem már nem tud annyit jelenteni egy Pink Floyd, mint egy legjobb dalaiban élő Radiohead – érzelmi és generációk közti paradigmaváltás.
Talán már Thom Yorke csapatának előző, In Rainbows néven elhíresült nagylemeze is tisztázta, hogy nem feltétlenül célszerű a mindig jobbat várás koncepciójára berendezkedni. Kiürülni ugyan még nem sikerült a Radiohead esszenciális lényegének (amit – ahogy a Streets tette – szükségszerű feloszlás kéne, hogy kövessen), azonban már az előző lemezt is annak erős érzelmi feszítettsége tette emlékezetessé. Egy All I Need katarzisával, egy Videotape lemondó szomorúságával, egy Reckoner letargikus jazzalapjával nehéz vitába szállni, nem is emlékszem, hogy olvastam-e bármi rosszat anno az In Rainbowsról. Új rajongókat valószínűleg nem szereztek maguknak, mivel stílusuk és manírjaik talán a legkevesebbet változtak két lemez között. A Hail to the Thief óta lényegében megállapodottnak mondhatjuk a Radiohead-hangzást, melyre az elmúlt öt évben egyetlen dolog nyomta már csak rá a bélyegét: az Eraser, Yorke szólóalbuma.
Olyan ez a bélyeg, mintha a Radiohead világában még ott lenne a nyúlüreg, vissza, az elektronika Csodaországába, különös teremtmények közé: az In Rainbows ezen vidékek vadabb részein kalandozott, a King of Limbs azonban már csak távcsővel figyeli ezeket a tájakat. A Bloom valódi dobokról szétszóródó dubstep üteme békés, nyugodt álmodozás – sokat elmond az albumról ez a nyitás. A Cosmogramma emlékét ilyen hamar és nyíltan felidézni mégsem nagy meglepetés, hiszen inkább lett volna furcsa tartózkodni a Yorke-ra (és viszont Ellisonra) nyilvánvalóan nagy hatással Flying Lotus munkájának megidézésétől, mint engedni valamilyen formában megjelenni azt.
Radiohead – Lotus Flower
Viszonylag hamar feltűnhet, hogy az In Rainbows frusztrált és pattogó kezdéséhez képest a King of Limbs egész nyugis: ugyan a középtempó felső harmadában zajlik a Bloom és a Morning Mr Magpie is, nehéz lenne ezekre befordulni. A Little By Little pedig szinte teljesen hagyományos, gitározgatós indie. De hova tűnt a Radiohead? A Feral ugyan belenyomja a fejünket a nyúlüregbe különös szellemhangjaival, a főtémán túl minden dallamot letromfoló ütemeivel, a csúcsra (látszólag) mégis a Lotus Flowerrel érünk fel: ez az igazi blöff, fricska a hallgatónak, pláne, ha még a videó is megy mindeközben. Thom Yorke monokrómban, fehér ingben, keménykalapban. És táncol. És énekel. Ennyi. Ez volna a Radiohead lényege? Amennyire zseniális, amennyire elragadó a második perccel beúszó verze, olyannyira csalódott vagyok. Ez kétoldalú minimalizmus: rávilágít egyrészt arra, mi a csodálatos a Radioheadben, ugyanakkor arra is, hogy már jó ideje igazából nem mutatnak utat semerre. Egy légüres tér császárai.
Érdemes-e ezután hallgatni a King of Limbst? Ezután érdemes csak igazán. Akit csak egy szemernyit nosztalgikus, Radioheades hangulatba hozott a Lotus Flower, a Codexet hallgatva jöhet rá, hogy hiába nem olyan letaglózó élmény a King of Limbs, valamit mégis átüt bennünk, aminek a túloldalán érzelmek kavarognak. Igazi éji zene ez, kimondatlan nagy gondolatoké, melyek a Give Up the Ghostot és a szinte grunge-os lüktetésű Separatort hallgatva akadálytalanul folynak tovább. Ezek a Radiohead igazi percei, olyan pillanatok, melyek azt jelzik: érdemes még tovább csinálni, továbbra is várni egy-egy lemezt, hallgatni, szeretni, amit Thom Yorke-ék csinálnak. Vagy bárki más, aki jó zenékkel ad értelmet a hozzánk hasonlók életének.
(A pontozástól most eltekintenék, négy éve se volt rá szükség.)
Radiohead – Codex
Tracklist:
- Bloom
- Morning Mr Magpie
- Little By Little
- Feral
- Lotus Flower
- Codex
- Giving Up the Ghost
- Separator
Borító:
