Szívemre teszem a kezem, és beismerem: valószínűleg soha az életben nem hallottam volna a cheltenhami Duke Spiritről, ha a tavalyi UNKLE lemez, a War Stories – egyébként éteri és zseniális – May Day című számában nem kooperáltak volna egy jóízűt. Ha nem így lett volna, akkor talán simán elment volna mellettem Neptune című új anyaguk, de így viszont rám vár az örömteli kivesézés.
Amelyik bandának ilyen frankó frontcsaja van, az nálam helyből pozitív diszkriminációval indul a többi versenyző előtt: nem szeretnék sokat hivatkozni a Juliette and The Licks-re, mert a velük való párhuzam fájdalmasan nyilvánvaló, de azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy kúlságskálám elejére Juliette Lewis mellé odarobbant Liela Moss, a Duke Spirit húzóarca is. Fazonra kissé túlteng benne az angolszász kölykökhöz képest a normann vér, de ez csak még izgalmasabbá teszi a roppant karizmatikus és erőteljes hölgyet. Roppant hálás egy ilyen erős jelenlét mellett zenésznek lenni, mert már azzal feledhetetlen élményben lehet részesíteni a fesztiválok közönségét, ha csak aládolgozik az illető az énekdallamoknak.
Liela pedig a Neptune során bemutatja sokoldalúságát – garázsrocktól Sonic Youthos noise/pszichedelikus rocktripeken át hűvös és elegáns indie-ig mindent bevállal haverjaival együtt, és nagyon jól passzintják hozzá a többiek a maguk feladatait. A Send A Little Love Token gyorsan belök a hullámvasútra, hogy a tetejére érve – The Step and The Walk – a jéghideg levegőben letekints a világra. A Dog Roses fojtott, cirkalmas balladája szintén a csöndesen szexi vonalat viszi tovább, a Wooden Hearttal egyetemben, és későbbre is maradnak emlékezetes dalok (Lassoo, Neptune’s Call), olyanannyira, hogy az ember öntudatlanul újraindítaná, ha olyan hangulatban van.
Ha viszont nincs meg a rock’n’ roll feeling, felfeslenek a hibák: hiába rövid a Neptune (12 szám 37 percben), még így sem mondhatni, hogy esszenciális anyag lenne. Jól sikerült az album struktúráját összeállítani, abszolút egyben végigtolható anyag, de ettől még vannak rajta teljesen felesleges számok, csilingeléses sehova-elszállások, zongorázós-túlindie dalok. Ezek csak néhol tűnnek fel, összeségében nem zavaróak, de számomra túl töltelékszerűek.
A Duke Spirit mindazonáltal még így is az idei legjobb húzós rockalbumot hozta el nekem – boldog vagyok, de még így sem adnék többet egy négyesnél, lesz ez még jobb is, majd akkor.
The Duke Spirit – The Step and The Walk