Lee J Malcolm eddig jobbára a Vessels nevű kísérleti/posztrock zenekaron keresztül volt ismert, a polgári nevén kezdeményezett szólóprojektjét csupán nemrég indította, és eddig szeretett a háttérben maradni vele. A Terrestrial című nagylemeze viszont komoly munka: jobbára a downtempo, idm és lágyabb, ütemvezérelt elektronikák mentén mozog, de elnyújtott dallamaiban és álmos melódiáival mindenképpen hivatkozik a posztrockra is, mintha elektronikus remixeket hallanánk. Leginkább akkor van elemében az album, amikor olyan zenék szólnak, mint a Miri Pow. Egy kis törzsi beütés, légies-sejtelmes ambient fuvallatok és ismeretlen, egzotikus dimenziók. Nem feltétlen halad mindig ebbe az irányba a kiadvány (a Trashcan Riotface Queen például inkább a ~scape korai dub-elektronikái közt próbálja megtalálni a helyét), de a kitérői csak izgalmasabbá teszik. (Négyes.)

Már voltak a 2011-es évet záró Gonga ep-nek is olyan mellékzöngéi, amik footworkös hatásokat sejtettek Ital Tek új inspirációinak tekintetében, és ezt a szerző harmadik, Nebula Dance című albuma teljes mértékben alátámasztja. Ez azonban nem az az amerikai footwork, amit már jó ideje ismerünk, hanem valami jellegzetesen európai hibrid, sok dubstepből és glitch-ből építkezve. A számokban nincs meg az a nyerseség, ami mondjuk DJ Rashad és Traxman zenéiben mindig megtalálható: digitális, szépen megmunkált, fényesre csiszolt zenék ezek, és így sokszor pont az az ösztönös, belülről jövő természetesség hiányzik belőlük, ami a tengerentúli footworkben nagyon is ott van. Nem rossz ettől még a Nebula Dance, de azért némi hiányérzetet kelt. Az erős cyberpunk témák – pl.: Intercruise, Discontinuum, Human Version – rendben vannak, a többi bő fél óra pedig szerencsére elcsorog. (Háromnegyed.)

A nem túl beszédes Release címmel adta ki a brit Pangaea pályafutása eddigi legkomolyabb munkáját. Míg eddig a művész szinte kivétel nélkül a kétszámos kislemezek birodalmában érezte jól magát, addig a Hessle Audión érkező újdonsága nyolc számot tartalmaz két bakeliten. Valami azonban nagyon hiányzik ezekből a zenékből; közel sem ábrázolják annyira jól a korszellemet, mint a két, vagy három évvel ezelőtti munkái. A kiadvány indító Game szövege – “do your thing just to make sure you are ahead of the game” – igencsak kétségbeejtő, ugyanis Pangaea pont, hogy nem előzi meg a korát most. Mára viszonylag könnyen emészthetőnek minősülő UK bassről van szó magassági pontok nélkül, de még különösebben emlékezetes megoldásokat sem találni nagyon. Érezhető, hogy valami újjal kísérletezett a szerző, de úgy tűnik a saját komfort zónáján kívül még nem túl magabiztos. (Hármas.)

A japán Kawatin biztos nem ismeretlen itthon, hiszen korábban már volt megjelenése a breakbeat közösségben respektált magyar Glack Audión is. a K-Truck című debütlemezén sem hanyagolja el a stílust a művész, de azért kiegészíti technoid és electrós elemekkel is. Mindazonáltal ettől még elég nehéz fogódzkodót találni a tizenegy számon, amik többszöri hallgatás után is meglehetősen középszerűek, és legjobb esetben csak lanpartyk háttérzenéjének jó, amit amúgy is elnyom a sok lézerágyú, rakétavető és duplacsöves hangja. Jó pár trenddel ezelőtti elgondolásokat választva halad előre a lemez számról számra, az absztrakt Antisocial Activism és az ambientes Release Into The Atmosphere két emlékezetesebb pillanat a záró harmadban, noha a verdikten sokat sajnos nem változtatnak: unalmas, középszerű album, amiből lehet, hogy érdemesebb lett volna ep-t gyúrni. (Kettes.)